Az írásról

Nem tudok a mondataim nélkül létezni. A betűtípus, a kép, a háttér már nem fontos, csak a mondatok. Régen szavakban gondolkodtam, ma már csak mondatokban tudok. Ez tesz emberré.

Nem tudom, talán attól félek, ha nem írom le, amit gondolok, nem csak a gondolat, én is menthetetlenül és örökre elveszek. Nem tudom ezt jól elmagyarázni, mert nem az örökkévalósághoz van ennek köze, hanem a felejtéshez. Hogy én felejtem el azt, milyen vagyok most, és hogy amikor már nem ez leszek én, hanem egy kicsit más, akkor erről sem marad emlékem; magam sem találom majd ezt az önmagam. Már mostanra is annyi minden elveszett belőlem. Annyi mindent nem írtam le, és talán már nem is fogom soha. Az elveszett mondatokat nem lehet pótolni.

Most itt fogok írni a lépcsőkön lefelé sétáló, szívfájdítóan fiatal nőkről, a magányos napfelkeltékről, meg a nem magányosakról is, az arany napfényről, a lakásról, ami egy fonott polctól régi otthonnak tűnik tegnap óta, és mindarról, ami éppen foglalkoztat. Összefoglalom magam.

Mindent arra kell használni, ami a feladata, ami a szerepe. Tegnap Gyuri átküldte a cikkét. Az a címe: A létkérdés végső megoldása. Bonyolult, sok mindent nem értek belőle, de annyit megértettem, mert én meg ezt akartam érteni a mondataiból (bizony a mondataink, amiket leírunk, másoké is lesznek, szabad felhasználásra, hát ezt még szoknom kell nekem is, hogy én se haragudjak ezért), hogy amikor az ember tesz valamit, akkor a világ dolgait csoportosítja át a létezőn belül. Én a mondataimban csoportosítom át a világ dolgait a létezőn belül, de ezt most nem nagyzolásból írom, inkább magyarázatképpen. Ezért nem tudom megmondani, mindez fikció-e. Nekem ez a létezés maga.

Az élet mindig valóságos. A fikció is valóságos. A történetek a világnak azon olvasatai, melyeket az ember egy adott pillanatban saját létezéseként él meg. Mármint a jó történetek. Majd úgy csinálom, hogy lehetőség szerint sok jó történet legyen.

A blog nyilvános, kommentelhető, de maradjon köztünk.