Testamentum az utolsó időkről
Nem a harag napja foglalkoztat, és nem halni készülök, hanem élni.
Igazságtalannak tartom a hirtelen halált, mert nem enged felkészülni az utolsó napra. Jó, persze tudom, igazából nincs hirtelen halál, az idő üzen időben (most ez micsoda paradoxon már), csak az önmagára süket ember nem hallja meg, de ebből a szempontból a rettegés vagy az önsajnálat érdektelen. Hogyan fogalmazzak? Nem releváns. Olyan, mint amikor valaki nem hisz a tömegvonzásban. Attól még nem repül ki az űrbe egy csendes szombat délután. Legalábbis fizikai valójában aligha.
Szeretném megtervezni a halálom. (Lásd az első mondatot, kérlek.) Ez most megint fontos lett, mert nem akarok ijesztő, fekete ruhás embereket, és nem akarok hülye búcsúztatókat, igazolt vagy igazolhatatlan könnyeket, és főleg nem akarok drága virágokkal betakart börtönt egy örökkévalóságra.
Repülni akarok. Feloldódni abban a közegben, amiben mindig is otthon éreztem magam - a tengerben.
Szórjatok szét, barátaim, egy napsütötte szikláról, és ne beszédet mondjatok, hanem beszélgessetek egymással. Meséljétek el, ha valamelyikőtök nem tudná esetleg, mennyire csökönyös voltam, mennyire szerettem a napsütést, mennyire szerettelek benneteket, és mennyi mindent csináltam jól vagy éppen rosszul életemben. Egyetek, mert szeretek enni, igyatok, mert szeretek inni, legyen zene, mert szeretem azt is, de ne valami nosztalgikus szart játszatok, hanem igazit.
A héten temetésen voltam. Álltunk a napon feketében TSB-vel, álltunk sokáig, fekete szegek, János, ez itt a pokol előszobája volt, mindig egy örökkévalóságig temetik az embereket (milyen pontatlan a nyelv, mintha több lenne abból is), sütötte a tarkónkat a nap, sütötte, sütötte, ég-e már a hús, babám, közben Máté Péter azt énekelte, hogy azértvannakajóbarátok, hát pont nem ezért szerintem, itt állni a napon, erre nem való senki, az biztos, pláne nem a barátok. Az özvegy és a két gyerek, meg a gyászolók (a család, a sporttársak, meg a többiek sic!) az urnatartó betonizé mellett kornyadoztak tanácstalanul, soseleszvégeennekakurvaszámnak, ezt gondoltam, meg azt is, hogy azonnal szeretkezni kellene ahhoz, hogy életben maradjak. Kellene, tényleg, egy ilyen szabály - temetés utánhárom négy órán belül szeretkezz. (A szabályokat testre kell szabni.)
Ez a végrendeletem és nincs vita, és esküszöm, hogy ha lesz egy kis pénzem, okiratba foglaltatom mielőtt végképp meghülyülök.
Egyébként meg igen, tudom, jól van, a temetés az élőkért van, hát hogyne, de épp ezért írom ezt most le, mert hiszen élek, és még élni is fogok egy darabig. És igen, ettől most jobban érzem magam, bármennyire is szánalmasnak tűnök.
Amúgy meg az jön el, aki akar, nem fogok megharagudni, ha kihagyjátok, az embernek nem mindig van kedve tengerpartra utazni, viszont ha valaki nagyon szeretne, akkor egye fene, tarthat beszédet, addigra már úgyis halott leszek, csak nagyon szépen kérek mindenkit, hogy józanul semmiképpen ne ragadtassa magát ilyen baromságra. Majd igyekszem legalább annyi pénzt félretenni, hogy nagyobb mennyiségű aszpirint tudjak rátok hagyni.
Igazságtalannak tartom a hirtelen halált, mert nem enged felkészülni az utolsó napra. Jó, persze tudom, igazából nincs hirtelen halál, az idő üzen időben (most ez micsoda paradoxon már), csak az önmagára süket ember nem hallja meg, de ebből a szempontból a rettegés vagy az önsajnálat érdektelen. Hogyan fogalmazzak? Nem releváns. Olyan, mint amikor valaki nem hisz a tömegvonzásban. Attól még nem repül ki az űrbe egy csendes szombat délután. Legalábbis fizikai valójában aligha.
Szeretném megtervezni a halálom. (Lásd az első mondatot, kérlek.) Ez most megint fontos lett, mert nem akarok ijesztő, fekete ruhás embereket, és nem akarok hülye búcsúztatókat, igazolt vagy igazolhatatlan könnyeket, és főleg nem akarok drága virágokkal betakart börtönt egy örökkévalóságra.
Repülni akarok. Feloldódni abban a közegben, amiben mindig is otthon éreztem magam - a tengerben.
Szórjatok szét, barátaim, egy napsütötte szikláról, és ne beszédet mondjatok, hanem beszélgessetek egymással. Meséljétek el, ha valamelyikőtök nem tudná esetleg, mennyire csökönyös voltam, mennyire szerettem a napsütést, mennyire szerettelek benneteket, és mennyi mindent csináltam jól vagy éppen rosszul életemben. Egyetek, mert szeretek enni, igyatok, mert szeretek inni, legyen zene, mert szeretem azt is, de ne valami nosztalgikus szart játszatok, hanem igazit.
A héten temetésen voltam. Álltunk a napon feketében TSB-vel, álltunk sokáig, fekete szegek, János, ez itt a pokol előszobája volt, mindig egy örökkévalóságig temetik az embereket (milyen pontatlan a nyelv, mintha több lenne abból is), sütötte a tarkónkat a nap, sütötte, sütötte, ég-e már a hús, babám, közben Máté Péter azt énekelte, hogy azértvannakajóbarátok, hát pont nem ezért szerintem, itt állni a napon, erre nem való senki, az biztos, pláne nem a barátok. Az özvegy és a két gyerek, meg a gyászolók (a család, a sporttársak, meg a többiek sic!) az urnatartó betonizé mellett kornyadoztak tanácstalanul, soseleszvégeennekakurvaszámnak, ezt gondoltam, meg azt is, hogy azonnal szeretkezni kellene ahhoz, hogy életben maradjak. Kellene, tényleg, egy ilyen szabály - temetés után
Ez a végrendeletem és nincs vita, és esküszöm, hogy ha lesz egy kis pénzem, okiratba foglaltatom mielőtt végképp meghülyülök.
Egyébként meg igen, tudom, jól van, a temetés az élőkért van, hát hogyne, de épp ezért írom ezt most le, mert hiszen élek, és még élni is fogok egy darabig. És igen, ettől most jobban érzem magam, bármennyire is szánalmasnak tűnök.
Amúgy meg az jön el, aki akar, nem fogok megharagudni, ha kihagyjátok, az embernek nem mindig van kedve tengerpartra utazni, viszont ha valaki nagyon szeretne, akkor egye fene, tarthat beszédet, addigra már úgyis halott leszek, csak nagyon szépen kérek mindenkit, hogy józanul semmiképpen ne ragadtassa magát ilyen baromságra. Majd igyekszem legalább annyi pénzt félretenni, hogy nagyobb mennyiségű aszpirint tudjak rátok hagyni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése