Hajnalka

A hajnali vonatutak legszebb pillanata az, amikor a fény, mintegy varázsütésre, betölti teret. Más ez a hajnal, mint amikor az ember mozdulatlanul, egy pontból figyeli azt, mert ilyenkor az itt és most inerciarendszere állandó mozgásba lendülve elcsúsztatja egymáson az időt és a teret. Ilyenkor a fényt csipkéző faágak az ég részévé válnak, Isten kézimunkájává, ha úgy tetszik, a látóhatáron fényesen húzó repülőgépek kondenzcsíkjai pedig megannyi angyal zuhanásává.
Szívfájdítóan gyönyörű a hajnali dunántúli táj, olyan szép, hogy hirtelen még engem is ragaszkodóvá tesz. Míg bámulok kifelé, megtetszik az élet a mezők zöld hajlataiban, a lassú ívű kanyarban, a mértani pontossággal kimért fasor törzseinek egymástól mért nyugodt távolságában, és a dombok szerelmes ölelésében. Hazának látom a földet úgy, ahogy a várost sokszor idegennek.
Dolgom van, nem küldetésem. Idegen és ismerős tájakon járok, fővárosinak tettetem magam, amikor magabiztosan veszem a jegyet az automatából, vidékinek, amikor útbaigazítást kérek, de megférnek bennem a szerepek, mert ez most nem olyan színház, ahol játszani kell. Most csak lenni kell.
Megváltás. Ennek a jegyében telik a nap.
Persze van szakma is, ezért megyek igazából, de nem tudom, hasznos vagyok-e, mármint hogy hasznára vagyok-e ügynek, csak abban vagyok bizonytalan, mert nekem mindig hasznomra tud lenni az ilyesmi. Most éppen városrendezést tanulok, meg türelmet is, és elmúlik a dühöm egy emberrel kapcsolatban. Érdekes, mert majd csak este, majd csak Ungváry Rudolftól tudom meg, hogy egy konkrét embert nem lehet utálni. Egyébként szerintem lehet, de mindegy, mostantól nem haragszom egy fotósra. Jó érzés.
A délután nem szakma, vagy csak szegről-végről az, mert a beszélgetés egy virágillattól nehéz kertben akár szakma is lehetne. Az ember íratna is, az is egyfajta megváltás.
Az a kár, hogy kevés az idő, így Orsinak csak egy gyors ölelés, meg a hírek jutnak, de cserébe viccet mesél. Amikor a pszichológus viccet mesél ... nem tudom, aggódjak-e magamért.
Aztán kultúra. A botrányos lapbemutató után két évvel megint megyek, most egy másikra, de ez már látatlanban is tetszik, főleg, hogy azt remélem, Gyuri is ott lesz. És ott van. Húsz (huszonöt???) év után mintha egy fikarcnyit sem változott volna, és ettől az a kellemes tévképzet alakul ki bennem, hogy fiatal vagyok. Örülök, hogy látom, de még jobban örülök, hogy egészséges, és hogy pont olyan közvetlen, mint régen, úgyhogy ezzel a lendülettel be is mutat egy kedves fickónak, akiről kiderül, hogy Ungváry Rudolf. Igyekszem értelmes arcot vágni.
A lapbemutató Grieg depis zenéje ellenére is jól sikerül, mert mindenki érdekes, mindenki okos, és mindenki érti a szakmáját. Tetszenek. A szociális munkás is, a filozófus is, az informatikus-író is, és megirigylem a beszélgetésüket, a szellemi közegüket egy pillanatra, de nem hazudok, amikor Gyuri azt kérdezi, ugye jól látja a facebookon, szeretek tanítani. Tényleg szeretek tanítani, mégis úgy érzem, néha jó lenne mondjuk Heideggerről vitatkozni vele. Nem lehet. Tudomásul veszem.
A bemutató után a Krónikus Kultúrtárssal mindenesetre kitárgyaljuk Heideggert. Persze a magunk szemszögéből. Eléggé azonos a szemszögünk, azt hiszem.
Ha úgy vesszük, az este is a megváltásról szól. Rosenzweig jár az eszemben. "A tulajdonképpenni megváltás felé a másik, a Liebestat (szeretetcselekvés) halad, ami a bibliai parancsnak megfelelően a mindenkor "legközelebbi" (akár der, akár das Nächste) megelevenítését, élővé szeretését jelenti." Írja Gyuri. Élővé kell szeretni magunkat. Ez is a megváltás felelőssége.
Minden hajnalban vonaton ülök, és bár ez holnaptól már nem lesz igaz, ma még az volt. Szeretjük a hajnalokat, azt hiszem.