Párhuzamosok
Arianhrodnak
Azt hiszem, nem elmélet ez, csak egy reggeli gondolat, hogy a képzeletnek a párhuzamosok adnak tartást. Két fémszál közé feszül a valóságnak az a része, amit biztonságosan el tudunk képzelni egymásról.
Egy másik élet másik szobájából néztem kifelé a kertbe este; nagy ablak, a kert végében (úgy képzelem) tenyérnyi fehér virágokat bont a fa, a tenyérnyit képzelem, a nekem fehéret, meg a fát is. Első pillanatban azt hittem, látom a papagájokat az ágakon, de nem. Ez már a javított változat.
Gondolhatnám azt is, hogy ez valami univerzális dolog, az ember mind ilyen, mind ugyanazt az életet éli, mind ugyanúgy lát és kérdez, de nem hiszem.
Nem tudom megmondani egészen pontosan, kiknek az élete ilyen - párhozamos drótszálak közé fonható indák mind, kanyarognak a sötétben, kanyarognak a hajnali fényben, bújnak árnyékba délben, máshonnan indulnak, máshova érkeznek, de a vékony, sorsok közt futó vezérlő szálak nem tágítanak egymástól.
Hogy mi a közös bennük ... az ablakok szerintem, meg ahogy néznek ki rajtuk, a nyakuk íve, igen, egy kicsit a dac is, ami a belenyugvás mellett megrántja a vállukat, de leginkább mégis az, ahogyan reggel, minden kétség és minden egyedülség ellenére is, mindig és újra szépnek akarják látni azt a kertet, azt a fát, azokat a hegyeket. Az eltökéltség a mégisélet irányában. A lenni akarás.
A távolság mindegy, azt hagyjuk. Lehetnek, legyenek is, ezek az ablakok sok-sok kilométerre egymástól, mondjuk Magyarországon, Franciaországban vagy éppen Uruguayban. Nem a találkozás számít, hanem a tekintet. Az a párhuzamos. A feszesre húzott, örökkévalóságig futó acéldrót.
Egyszer talán ehhez a bejegyzéshez is lesz kép egy párhuzamos életből, ahol most ősz van, és a papagájok elrejtőznek a kert végi fa levelei közt. A fának tenyérnyi, fehér virágai vannak. (Igazából tányérnyi, csak nem tudok olvasni. Már mindegy.)
Azt hiszem, nem elmélet ez, csak egy reggeli gondolat, hogy a képzeletnek a párhuzamosok adnak tartást. Két fémszál közé feszül a valóságnak az a része, amit biztonságosan el tudunk képzelni egymásról.
Egy másik élet másik szobájából néztem kifelé a kertbe este; nagy ablak, a kert végében (úgy képzelem) tenyérnyi fehér virágokat bont a fa, a tenyérnyit képzelem, a nekem fehéret, meg a fát is. Első pillanatban azt hittem, látom a papagájokat az ágakon, de nem. Ez már a javított változat.
Gondolhatnám azt is, hogy ez valami univerzális dolog, az ember mind ilyen, mind ugyanazt az életet éli, mind ugyanúgy lát és kérdez, de nem hiszem.
Nem tudom megmondani egészen pontosan, kiknek az élete ilyen - párhozamos drótszálak közé fonható indák mind, kanyarognak a sötétben, kanyarognak a hajnali fényben, bújnak árnyékba délben, máshonnan indulnak, máshova érkeznek, de a vékony, sorsok közt futó vezérlő szálak nem tágítanak egymástól.
Hogy mi a közös bennük ... az ablakok szerintem, meg ahogy néznek ki rajtuk, a nyakuk íve, igen, egy kicsit a dac is, ami a belenyugvás mellett megrántja a vállukat, de leginkább mégis az, ahogyan reggel, minden kétség és minden egyedülség ellenére is, mindig és újra szépnek akarják látni azt a kertet, azt a fát, azokat a hegyeket. Az eltökéltség a mégisélet irányában. A lenni akarás.
A távolság mindegy, azt hagyjuk. Lehetnek, legyenek is, ezek az ablakok sok-sok kilométerre egymástól, mondjuk Magyarországon, Franciaországban vagy éppen Uruguayban. Nem a találkozás számít, hanem a tekintet. Az a párhuzamos. A feszesre húzott, örökkévalóságig futó acéldrót.
Egyszer talán ehhez a bejegyzéshez is lesz kép egy párhuzamos életből, ahol most ősz van, és a papagájok elrejtőznek a kert végi fa levelei közt. A fának tenyérnyi, fehér virágai vannak. (Igazából tányérnyi, csak nem tudok olvasni. Már mindegy.)
Ez az idézet jutott eszemben a Jane Eyre-ből:
VálaszTörlés"Mert nekem néha az a furcsa érzésem támad – különösen ha így együtt ülünk, mint most –, az a furcsa érzésem támad, hogy a bal oldali bordáim alól egy darab zsineg indul ki, és az szorosan és kioldozhatatlanul össze van kötözve egy másik zsinegdarabbal, amely meg a maga bordájához nőtt."
Sajnos a folytatás nincs meg, de ott azt mondja Mr. Rochester, hogy a távolság miatt ez el is szakadhat.
Pedig én inkább azt remélem, hogy az a zsineg rugalmas és odahúzza a másikat akkor is, ha egy óceán választja is el őket egymástól :) Mert a szív is segít abban, hogy a tekintetek találkozzanak :)
Hát ezt nem tudom. A párhuzamosok találkoznának?
Törlés...meg a morfogenetikai mező... és a részecskék...(párhuzamosan... ismerik , érzékelik egymást, még régről valahonnan és örökké. akár, mondhatni "a végtelenben", ahol találkoznak is, régi tétel szerint:)
VálaszTörlésRégtől örökké. :)
Törlés