Fénykép helyett

Elég sokan lakunk itt, kevés térbe szűkül a tíz emeletnyi élet. Sokan tényleg, bár nem számoltam meg, pontosan hányan is, de kedvemre való emberek; beszélgetős öregek, rasztafonott fiatalok, kutyások és macskások, előbbiek álmos melegítőkben lépnek a liftbe hajnalban és késő este, utóbbiaknak macskaalom húzza a vállát a bevásárlószatyor mellett.
Csendes és vidám ház a hegy lábánál. Ebben lakom sok más emberrel, akik ki tudja, mióta élnek és halnak itt. Szerdán parte cédula fogadott a lift mellett. Valaki csendben meghalt, én azt sem hallottam. Igazából az életet sem hallom. Szokatlanul diszkrét egyszerűséggel intéznek a ház lakói mindent.
Azt hiszem, talán nem csak én képzelem ide a ház lábai alá azt az idegen tengerpartot. Los Gigantes, most  már tényleg így hívom a tízemeleteseket, mert magas falaikról úgy visszhangzik, úgy verődik vissza a sétányon lefelé igyekvő fiatal lányok aprómintás nyári ruhájának suhogása, mint a névadó sziklákról az öbölbe beúszó bálnák sóhaja.
Lakásban lakom. Nem nagy, de barátságos. Barátságos ház barátságos lakása. Nem is tudom, persze idegen, de nem kellemetlenül az. Kicsit túl csendes, kicsit túl lassú, de nagyok az ablakok, és ettől a szűk tér sem nyomaszt. Na jó, nem nyomaszt nagyon. A két emberre méretezett térben hárman lakunk, ha a könyökünk nem is, a gondolataink gyakran összeérnek, és ez nem mindig jó. Nem tud kinyújtózni az ember énje, önmagunkhoz szorított gondolatokkal telnek az éjszakák.
Ami mindebből egészen az enyém, az egy idegen kanapé, egy idegen polc saját könyvekkel, töredékkönyvtár, alszik a többi egy pincében. Van, ami  akkor is hiányzik, ha nem olvasnám most, csak végigsimítanám a gerincét. Azt a Mózes első könyvét emlegettük szombaton. Az hol lehet, az az előző korból érkezett, hátulról nyíló történet. Alig ismerem a betűit már, mégis megnyugtat. Bele van rajzolva abba a könyvbe az élet kezdete.
Van a nappaliban (értsd nagyobb szoba persze, Borival lakjuk ketten, megosztva) egy fotel is, amiben nem szoktam üldögélni. Nem tudom, miért, mert nem rossz fotel egyébként. Felette Nádas képe. Ha ránézek, azt gondolom, ismerhetném is, de nem ismerem. Jelent-e valamit a név leírása vagy csak automatizmus. Kellemesebb, ha jelent. Ezt a képet most sokat nézem, ezt az egyet raktam ki, és erről a képről tanulom, hogy sok az ég, úgy van egyensúly. Az enyémeken még mindig a föld a több, meg a házak, a fák. Ember egyikünkén sincs. Nem a magány, hanem a fókusz miatt, azt hiszem.
Kirakhatnék még képeket, mert elég sok szög áll ki a falakból, de ezek mások életének stigmái. Valahogy mind rossz helyen van beverve, és az én régi életem képei sem kívánkoznak a falakra. Új képek kellenek majd. Vencelét már elkértem, odaadta persze, ha lesz pénzem, vászonra nyomtattatom. Szép zöld. Szemmagasságba gondoltam.
A nappalin kívül még a folyosón járok, de nem sokat, csak ameddig a konyháig, meg a fürdőig megyek rajta. Olykor csótányhulla szegélyezi, hetente egy-kettő. Hanyatt fekszenek, megadóan mered a lábuk az égbe. Hagyom, hadd repüljenek a hatodikról. Egy utolsó gesztus.
Azt mondják, a panelban mindig van csótány, de én erre nem emlékszem gyerekkoromból, legfeljebb egy-egy eltévedt futrinkára. Lehet, hogy most más idők vannak. Több a bogár.
A konyha és a fürdő kicsi, de többnyire kék. Megnyugtatóan az. Néha elnézem a tányérokat, meg az evőeszközöket a konyhában. Mindenből túl sok van. Az ember, ha mosogatógépe van, sok tányért vásárol, de mosogatógép nélkül tulajdonképpen elég fejenként egy. Evés után elmosom. Nyomunk se marad.
Nem rossz itt lakni, tényleg nem. Reggelente visszaverődik az arany napfény a házak faláról - erre az arany fényre ébredek. De itt még az se rossz, ha esik, mert látni a hegyet. Hegyet látni szerencsét hoz. Ezt én találtam ki.
(Azt kérted, küldjek képet, most mégis betűt küldök, mert a betűkben pont nem látszik, hogy megint van két zsák ruha a padlón, amit nem tudok kipakolni sehova. Igaz a tulipánok sem látszanak az asztalon, de azt szerintem kép nélkül is odaképzelted.)