Dervis

Nagyon meleg van. Ilyen melegben az ember (=én) sajnos csak banalitásokat képes mondani és írni. A forró betonról visszapárálló friss húgy és tegnapi izzadságszag már kora reggel sem frissít. Ahogy sétálok befelé a belvárosba (július a séta hónapja, az egyetlen hónap, amikor nem veszek bérletet, mert ugye nyár van, hogy tenné az Úristen valahová a szerelmi csalódásba belebetegedett fűtőjét), feltűnik, hogy minden csupa kő itt. Hova lett a vigasztaló zöld, hol vannak az árnyékot adó fák? A kis fővárosaspiráns hülyegyerek, meg a dézsába telepített pálmafuckjai (copyright by édesfiam, Frank Spielmann).

Szóval sétálok, megyek befelé, csak egy hajléktalan van talpon a vidéken, zakóban, napszemüvegben maradék ásványvizet túr ki a szemétből, és iszik. Csak mondom, Rómában vannak jéghideg vizet köpő kutak, és az iszik belőlük, aki akar. Mindenki tehát. De ez itt nem egy Róma.

Az utca végére érve egy kicsit megbánom, hogy egyáltalán kimozdultam, de a jóga jó, mert keringésjavító gyakorlatok vannak. Az elmúlt napok kényelmetlen, meleg és hosszú útjai, meg a fordítás miatt állandóan lógatott lábak öregasszonyosra dagadtak esténként. Tornáztatni kell. Lehetne persze aggódni is, mitől van mindez, hogy esetleg a szívem mondja be éppen az unalmast, vagy a nyirokkeringésemnek annyi, de ebben a pillanatban nem tudok ezekre a gondolatokra felesleges agyi kapacitást mozgósítani.

Ma nem főzök semmit, sőt, mivel éjjel háromkor feküdtem le, amikorra is kifordítottam magamból az összes szót (kifordított, szótlan test lettem), leginkább csak heverek. Mondjuk sokkal jobb volna, ha az elragadtatásban lehetne, nem az izzadságomban, de ez egy ilyen nap. Meg hét. Meg talán hónap. Mindegy. Most nem sírok, mert attól félek, végül csak az utcai márvány fehérsárga dervispora kering majd bennem.