Szó
Arra gondolok, és nem biztos, hogy igazam van, hogy a szerencsés íróknak nem kell küzdeni a szavakért, nekik nem kell keresgetni őket, a szavak eljönnek hozzájuk reggel, ők pedig kényelmesen, hadd ne mondjam, szinte unottan válogatnak köztük. Ez most Szív miatt jutott eszembe, Szív miatt, aki állítólag hírlapíró, de kételkedem egy kicsit; egyrészt hol vannak ebben az országban hírlapok, másrészt... nincs olyan, hogy valamiíró. Drámaíró, regényíró, versíró. Verssírásra adta a fejét. Ugyan már. Minden szó sírás és minden szó öröm. Versörömre adta a fejét. Ezt is lehetne, ha nem lennénk depressziós nemzet. Apám sírva nemzett. Vagy a sírnak nemzett.
Visszatérve a szavakhoz, azt olvastam ma: hozzák és viszik a hajók a világ darabjait. Milyen szép ez már. Nézni ezeket a hajókat, mondatokat, értsd így, ahogy viszik a világ darabjait. Ez az írás, gondolom.
Lassan felszabadulnak a szavaim egy időre, befejezem a fordítást, fekszem majd reggel az ágyban, és nem mások szavaival lesz tele a fejem. Olyan régóta fordítom ezt a szöveget, hogy attól tartottam, talán nem is maradnak szavak. De most úgy látom, maradnak. Mindig maradnak. A sajátjaim nem mennek sehová, türelmesen várakoznak, kocsmákban, szeretők ágyában töltik az időt, némelyikük be is rúg, mások szigorú absztinenciát és diétát rendelnek maguknak. Aztán amikor itt az ideje, összecihelődnek. Megjöttünk, mondják az ajtón beóvakodva. Na hiányoztunk-e, kérdezik nevetve, míg egymás hátát lapogatják: - Édes öcsém, te meghíztál, mióta utoljára láttalak. - Neked meg kihullott az összes fogad. Így beszélgetnek, így csúfolódnak. Jó, hogy itt vagytok, erre gondolok, de nem zavarom őket. Kimegyek a konyhába teát főzni.

Megjegyzések
Megjegyzés küldése