Levegő

Magam is meglepődtem, milyen sok napba telt, míg végre újra levegőt kaptam. Tegnapelőtt reggel alaposan elcsodálkoztam, hogy nem egy-két napja nem írtam a blogba, hanem tulajdonképpen egy hete, de akkor meg épp utaztam megint nem volt idő írni. Nem baj, kellett ez az egy hét üzemszünet, amiben végre sok-sok órát töltöttem alvással is. 

Múlt pénteken tantestületi ebéddel búcsúztunk el a szerencsétlen, agyonhajszolt tanévtől, és a szerencsétlen agyonhajszolt tanári énünktől is. Gofri kolleginát megajándékoztuk ezzel-azzal, aminek úgy hittük, örül majd, és amitől nem csak keserű szájízzel gondol vissza arra a tíz évre, amit velünk töltött. Én egyrészt sajnálom, hogy elmegy, mert hiányozni fog, másrészt, nagyobb részt örülök, ha jobb helye lesz az új iskolájában.

Aztán szombaton megünnepeltük Zsolt ötvenedikjét, én voltam a meglepetés sárga rózsája vagy mi, ami nagyon jól sikerült, mert tudtunk sokat beszélgetni végre. Most rádiózni nem tanultam, azt majd egy másik alkalommal, de a társaság kiváló volt, mint mindig. Klassz emberek.

A szabadságos hét elején reggel jógaórákkal kezdtem, mindenféle tennivalókkal folytattam, aztán meg dolgoztam. A sok fordítástól, a nagy fáradtságtól, meg az egész évben az iskola miatt bennem felgyűlt szomorúságtól egy kis időre elfogytak a saját szavaim; jobban esett a csend.

Szerdán aztán nosztalgiatúráztunk a nőkkel, nagyon szép nap volt, piacozás, Balaton, beszélgetés. Csütörtökön és pénteken a kedves Miskolcon voltam. Mindig ünnep ott lenni, mert nagyon megszerettem azt a várost, úgy érzem, ott van levegő a szó átvitt és konkrét értelmében is. A Bükk csodaszép, a város levegője tiszta, és bármilyen hihetetlen, de nekem az épületek és az emberek is tetszenek. Ezt nem szokták érteni itt Pécsett, ebben a hervadt szépségű, gombás körmeit lakkozó városban, pedig nem bonyolult. Egy ideje úgy érzem, ez a város csak fuldoklik a porban, a megcsinált, kővel szomorított tereibe rekedt levegőben. Szép, de mérhetetlenül fáradt, amolyan kölcsönökből élő látszatváros, aki semmiért nem dolgozik meg, csak elvárja, hogy a régi dicsfényért körberajongják. Egy öreg színésznő, aki belebetegszik abba, hogy senki sem figyel rá, ezért egyre magasabb hangon sipít a színpadon. Kár érte.

Régóta gondolkodom azon, ha B leérettségizik majd négy év múlva, és máshova megy egyetemre, elköltözöm innen, egy olyan városba, ahol friss levegő van, és ahol az emberek egyszerűbben örülnek az életnek. Köze lehet a kettőnek egymáshoz.