Hétfő

Megint hétfő van. Nem szoktam a hétfőket megérezni a nyári szabadság alatt, ma mégis. Nyilván azért, mert tudom, hogy dolgozni kellene, amire viszont nem tudom rászánni magam. Meglesz ennek a böjtje sajnos, de hiába, egy kis időre legalább el kellene jutnom a lazítás állapotába. Onnan gondolom egyébként, hogy ez nem sikerült eddig, hogy néha megint porszívóznak a fülemben valakik.

Ilyen nehezen még sosem engedtem el a stresszt, gondolom, ez valahogyan az öregedéshez kapcsolódik: rugalmatlanabbak a szövetek, az agyam is, a mindenem. Hát ugye ezért járok jógázni, hogy rugalmasabb legyek. Nem mondom, hogy olyan jól haladok, mint szeretném, de ez az állandó gondolkodás, feszengés is csak egy újabb jel. Önmagam farkába harapó kígyó vagyok. De legalább nem álmodom az iskolával, és ezt pozitívumként értékelem.

Olvasom Darvasit, a tegnapi nyűglődésem miatt kicsit megdöccent a lelkesedésem. Vagy nem a lelkesedésem, a lendületem hagyott alább. Majd ma. Vagy nem tudom. Mostanában az olvasásban is olyan dekoncentrált vagyok. Se az örömből, se az ígéretből olvasandókkal nem haladok.

Semmivel sem haladok sehova. Van-e hova, vagy egyáltalán miért kellene haladni? Jutni valamire. A napra legalább. Vagy az árnyékig. Esetleg egyről a kettőre? Persze azt sem tudom, van-e kettő, vagy csak egy van. Az örök egy. A Mindenható társtalanságának tükörképe vagyunk, vagy inkább a buberi Én és Te? Sok kérdésem van, miközben lehet, hogy csak az kellene, hogy lebegjünk a semmiben. A semmi ugyanis korlátlanul áll a rendelkezésünkre. Az örök, a végeérhetetlen, a súlytalan semmi. Szemben az ember létének súlyával. Az ember, mint Isten porcelánboltjának elefántja.

Más. A rendbe rakott polcokat kedvtelve nézegetem, máshol azonban rendetlenségek keletkeznek. Nem örülök a dolgok önálló természetének, de belátom, hogy nem vagyok Isten. Picit azért sajnálom. Ha én lennék, biztosan megtiltanám a bugyiknak, hogy önkedvükre vessék magukat kanapékra és székekre.