Fitnesz

Ma botlottam bele valahol a facebookon egy rövidke posztba, amiben egy régebben a fitneszre, meg a testépítésre nagyon adó nő osztott meg egy előtte-utána képet. Az előtte képen igazi szálkás, kockás hasizmú nő volt, a mostanin egy teljesen normális, itt-ott kifejezetten kerekded formákkal bíró nő van. Pár mondatot írt a képek alá, lényegében arról, hogy jobb élni, mint mindig szabályokba szorongatni magát az embernek. Nagyon egészséges szemlélet, és nem a testforma miatt, mert az tényleg édesmindegy, hogy valaki csonti, kerek vagy duci, az élet szeretete, meg az önmaga elfogadása a prioritás. És az egész főleg nem a testről, hanem az ember egészéről szól.

Na most ezt az egész elméleti alapvetést szinte mindenki érti, a gyakorlat viszont elég szarul megy. Nem mindenkinek, de sokaknak. Élükön velem. Nem haragszom, sőt örülök, hogy vannak, akik ezt megosztják a világgal, mert igen, így kell csinálni, a jó példa nagyon fontos. Viszont ideáig eljutni nagyon sok munka. Mármint fejben munka.

Biztos vagyok benne, hogy vannak nagyon szerencsés emberek, akiknek okos és elfogadó szüleik voltak, akikbe nem rúgott bele zsenge, formálódó lélek korukban a tanítónéni, akiket nem alázott meg kamasz korukban az osztálytársuk, és akiket nem baszott át az, akit életük szerelmének és társának gondoltak. De azért a többség nem ilyen. A többséget kritizálták a szüleik (éljen a lányok testképzavara és a fiúk örökös megfelelési kényszere, illetve viszont), voltak hülye tanáraik (így lett izmos kisebbrendűségi komplexusuk), volt legalább egy, de inkább több osztály- és iskolatársuk, aki sportot űzött abból, hogy megalázza, nevetségessé tegye a többiek előtt, és na hát a kiegyensúlyozott házasságok környezetemben fellelhető számáról inkább nem is beszélek.

Így lesz a helyes és teljesen normális emberekből, mint mondjuk én, egy kontrollmániás, teljesítménykényszeres, bizalomhiányos, önmagát hibáztató felnőtt ember. És ebből a jó mély, derékig, mellkasig, olykor torokig érő mocsárból nagyon nehéz kikecmeregni, mert minél jobban kapálózik az ember, annál mélyebbre süllyed.

Azt hiszem, tényleg igaz, hogy egyetlen megoldás van, ha az ember mindent elenged, és nem küzd tovább. Csak ez az, ami a majdnem lehetetlen, és emiatt nem tartozik a meglepő dolgok közé, ha valaki belefullad egy mocsárba (értsd saját élet). Szinte leküzdhetetlen dolog az élni akarás, a reflex, hogy meneküljünk. Elengedni mindent sokunk számára alig elképzelhető, pedig valószínűleg tényleg ez az egyetlen esély az életben maradásra.

Sok jó tanácsot kaptam már, és kapok minden nap arra nézve, hogy csináljam. Nem nagyon használnak, pedig tudom, hogy mind okos, mind használható. Valami lélekfitnesz kellene. Nem csodaszer, nem gyógyszer, nem ráolvasás, nem mindenki számára bevált módszer, csak egy kis privát béke. Menjen a lélek két hétre nyaralni, mert most már állandóan fáj a gyomrom.