Akkor sem eresztem

Itt kezdődik a nyár. Innentől kezdve (szinte) mindegy, mikor kelünk, mikor fekszünk, az egyetlen lényeges a szellemi és testi jólét, az öröm, az időtlenség. Most már tényleg azt sem bánom, hogy nincs semmi úgy, ahogy elképzeltem.
Úgy döntöttem, idén nyáron csak azt csinálom, amit szeretek. Ennek jegyében jelentkeztem egy 365 napos fotós projektre (tudom, ez kicsit túlmutat a nyáron), mert fotózni szeretek, és szeretnék egy csomó olyan dolgot megtanulni a fotózással kapcsolatban, amihez eddig lusta voltam. Például önarcképet, meg aktot készíteni. Izgalmas. Remélem, ne leszek tőle kényszeres.
Idén nyáron sokkal többet fogok olvasni, egy picit most szigorúbban, recenziókat vagy kritikát is írok, mert az utóbbi hónapokban alig csináltam ilyesmit. Ez persze nem azt jelenti, hogy akaratom vagy kedvem ellenére teszek így, egyáltalán nem. Megszereztem egy rakás idén kiadott kortárs magyar prózát, megszerezték őket nekem, hogy egész pontos legyek, és megint kíváncsi lettem, pedig már azt hittem, nincs is kedvem ehhez az egészhez idén.
A nyár szép lesz, így döntöttem, barátkozós, utazós, keveset sírós. Sajnálom, hogy nyaralni nem tudom elvinni a gyerekeimet, de ez most megint egy ilyen év. Ehhez hozzá kell szokni, úgy tűnik.
Szeretnék sokat aludni, nem órára ébredni, nem órára enni, nem percekre hasítani szét az életem. Azt játszani, valami nagy és békés, szeretettel teli valóságban élek. Nem könnyű vállalkozás, de ezt nem eresztem. Ha múlnia kell is, én akkor sem eresztem. Hát így.