Ontológiai méla és a műanyagpadló

Van ez a kaparászó fejfájás, ami hol van, hol nincs. Gondolom, a stressz és a hormonok is a hullámjelenségek közé tartoznak, lásd a nagy bélhúrelmélet avagy az igazság pillanata a klimaxban. (A hullámra rímel a hullám, ez jutott eszembe, holott ha hullám van, fejfájás nincs. Megfontolandó ontológiai csere.)
Megint időzavarban vagyok, mert úgy érzem, semmire sincs időm, ezért masszívan nem is csinálok semmit. Az embernek legyen igaza, ha már parázik valamin. Na mindegy, akárhogy is nézem a dolgokat, neki kell állni dolgozni, mert se a konferenciaanyag, se Ristjana fordítása nem lesz kész magától. Az persze egy roppant érdekes jelenség, hogy ilyenkor aztán főleg csak skandináv krimit akarok olvasni, meg Emmával akarok Gyémánt Körözni, ehhez képest anyám felhívott, hogy délután átmennék-e műanyagpadlót felszedni az erkélyéről. Hát bazmeg, hogy tényleg mindenhez értek. Mindenhez is. Már csak el kell vegyem a Chuck Norrist, és a világ ura vagyok.
Más. Ebben a pillanatban úgy érzem, belehalok, ha ma is fényképet kell készítenem. Tényleg. Nem tudom, miért, pedig szeretek fotózni. Ráadásul a párna a heti téma, amiről nekem egyáltalán semmi nem jut eszembe, csak a vámőr szemében tükröződő hajnali, álmos vízfelszín, meg a Párnakönyv, amit ugyebár nem olvastam el, és már nem is találom a könyvtárban. Viszont a filmet sem néztem meg, mert még mindig filmfóbiám van. Vajon pszichológushoz kell ezzel fordulni egy idő után? Vagy lehet úgy élni, hogy az ember retteg a filmektől? Nem tudom. Tegnap már majdnem megnéztem egyet, úgy éreztem, odébb kúszott a félelem, aztán... mégsem. Érdekes az emberi lélek.
Más nincs, mindjárt elutazunk a Nőkkel. Valószínűleg nagyon nagyon nagy szükségem van a Teraszra.