Csak úgy

Semmiképp sem akarnék nekrológot, ki vagyok én neki, nem vagyok senkije nyilván, egyszerűen csak jól esik róla gondolkodni.
Emlékszem, amikor BSz meghalt, mennyire nagyon haragudtam. Rá is, a világra is... most meg nincs bennem harag. Biztos, hogy ebben az is benne van, hogy elolvastam a Hasnyálmirigynaplót, így elég pontosan tudtam, hogy napok, talán csak órák vannak vissza.
Pont ma került elém egy Darvasi idézet:
"...nincs irodalom, és nem lehetséges olyan mondat, amely a halálunkról tudna. A mondat sem tud a saját haláláról, és csak az élet a miénk, a halált meg csak kapjuk. Odavetik nekünk, nesze, bazmeg, vedd fel, húzd magadra, tiéd, ha nem is áll jól. Hol van az előírva, hogy mindenkire passzoljon a saját halála?! De azért néha nagyon passzol." (Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs)
Nem nagyon akartam írni Esterházy naplójáról, de mégis fogok, mert ahogy telnek a napok és gondolkodom rajta, egyre fontosabbnak tartom ezt a könyvet. Azt hiszem, kell arról beszélni, mi az irodalom, és miért fontos az életünkben. És hogy miért fontos az életről írni. "A világ tényei nem az irodalom tényei. De a világ igazságai az irodalom igazságai." (Esterházy Péter: Hrabal könyve) Ezt az idézetet majd ne felejtsem el.
Rose azt írta, és írták sokan mások is, hogy apjukként gondolnak rá. Ezen valahogyan megrökönyödtem. Nekem annyira fiatal volt, annyira kortalan, annyira ember: kortárs a szó nagyon is egyenrangú értelmében. Nem kell félreérteni, kimagasló képességű író, igazi fárosz, a magyar irodalom teremtő képzelete és játékos elméje. Ha az orosz irodalomban mindenki Gogol köpönyegéből bújt elő, hát akkor itt Magyarországon mindenki Esterházy lábjegyzeteiből.  De, mondhatni hangsúlyosan DE!, emberként mindannyiunk társa volt. Nem is hiszem, hogy annál, hogy ember, lehet róla többet, szebbet, tisztelettel telibbet mondani. Amikor azt mondtam, Esterházy megkerülhetetlen a szeretetben, akkor erre az emberségre gondoltam. Arra, hogy íróként lehet mondjuk nem kedvelni az írásait, nem kell minden irodalmat szeretni, de emberként nem elismerni a kivételességét, nem hiszem, hogy lehetséges. Vagy hát Isten ellen való dolog.
Az utóbbi években nagyon megszerettem azt az embert, akit a mondataiból kiolvastam. A férfit is, az írót is, az apát és nagyapát, a gondolkodó és tépelődő embert, a haldoklót. A halálával sokat veszítettünk. Szerintem még annál is többet, mint azt most a döbbent hiány mondatja velünk, mert olyan valakit veszítettünk el, akitől ez a világ minden szarsága ellenére is jó tudott lenni, egyet (és tudom, nyomorultul patetikusan hangzik, de akkor is) az Igazak közül. A mondataira majd vigyázzunk jobban.