Hajnal

Mostanában a hajnal a legszebb. Ilyenkor bújik át az első néhány fénycsík a könyvek közt, még érezni az éjszaka vigasztaló hűvösét, de már készülődik a hőség.
Az jutott eszembe ma, ha van napszak, amikor Isten szívesen járja végig ezt a várost, akkor az egészen biztosan nem a túl fényes reggel, a déli rekkenő hőség, vagy az álmatlan, gyűrt lepedőjű éjszaka, hanem az ártatlan, nyári hajnal. Hajnal, hajnalka, drága.
Hajnalban hanyatt fekszem, oda már a magzati lét, és számba veszem mind a csontokat, az ízületeket, az ereket, a testben türelmetlenségből épülő hordalékszigeteket. A vénám viszi a vérem a folyón délnek a hegyek közt.
A forró nappal után éjszaka felhővé változom, hajnalban hűvös záporként permetezem végig a bőröd, erre vártál, a szenvedélyből visszahűlő cseppekre, amik utat találnak a pórusaidon keresztül a bőröd alá, a belső szerveidbe; a tüdők ágacskáiba, a májadba és a vesédbe, minden vérkörödbe, minden szinapszisodba, minden álmodba, minden unott pillanatodba, minden hajnalodba.
Így maradok veled örökké. Azt is mondják, ez a szeretet fehér mágiája.