Kép

Fényképeket nézek. Nézem, a fény képét, azt, ahogyan a formákat alakítja, ahogy körülöleli a testet. Az egyik kép izgalmas, a másik unalmas. A jó képek titka talán az, hogy ne látsszon minden, a mindenséget ugyanis hamar elunja az ember. Maradjon valami, amit elképzelhetek mellé.
Úgy lett, hogy nyáron a reggeli fényt szeretem a legjobban: az ébredő testen legelésző fénycsíkokat, a tapogatózó időt, ahogy a csípő mellett elkanyarodik, aztán a mélybe zuhan a fényszűrőben megakadt sápadt rózsaszín.
Kísérletezem. Mi az, ami egy emberből lényeges? Hogyan lehet megmutatni a testet a lélekkel együtt? Hogyan lehet úgy mutatni mindent, hogy ne láss, és úgy nem mutatni, hogy láss. Ezt a képet keresem magamról. Zoli tényleg szépen írt a ma reggeli versében a minden csukódó ablakban tükröződő nőről. Így valahogy,
Amikor jelentkeztem, még nem sejtettem, hogy ilyen munkás egy 365 napos projekt. Én életemben ennyit nem gondolkodtam a fotózásról, úgyhogy örülök, hogy belevágtam.
Más. Závada Pál Egy piaci napját olvasom, és úgy érzem magam, mintha egy erős kezű férfi a hajamnál fogva lenyomna a víz alá. Nem kapok levegőt.