Komolytalan

Nyár van. Felelőtlen, komolytalan bakfisnyár. Pedig nem így terveztem, céltudatosabbnak gondoltam magam, vagy valami ilyesmi, azt hittem, pipálom ki szép sorban a listáról a dolgokat. Aztán mégsem. Nem így működik ez sem.
Rose tegnap azt írta, szerinte én úgy élem az életem, ahogyan szeretném, de ez azért nem teljesen van így azt hiszem, mert még mindig komolyabban kellene vennem magam, és sokkal kevésbé kellene komolyan vennem a világot.
Nem vagyok se bakancslistás, se kívánságlistás, de egy dolgot azért nagyon szeretnék: egy függőágyat. Jó, ehhez a szeretnékhez legalább két fa és némi árnyék is tartozik, pici tenger, hogy legyen honnan fújnia a szélnek, és egy kedves, aki időnként szeretkezik velem, vagy tölt nekem egy kis hideg limonádét, szóval kisigényűnek semmiképpen nem mondanám magam.
Hát így, ilyen komolytalanul, ilyen elhivatottságtól mentesen, ilyen céltalanul szeretnék én élni, de addig legalábbis biztosan míg ki nem kopik belőlem az összes görcs, az összes megfeleléskényszer, és végre csak az érdekel, aki én vagyok.
A végén még valami hippikommunában kötök ki egy Krisztuskinézetű pasival az oldalamon, vagy egy hippi öregek otthonában, ha kicsit lassabban megy a dolog.
A komolytalanságot ellensúlyozandó Esterházy hasnyálmirigyrákjáról olvasok. Bár nem is tudom... lehet, hogy ezt is csak így érdemes olvasni; az élet felől.
A kedvenc komolytalan zenekarom játszik: