Por

Két éve még púderfinom szeretet a lábujjaim közt, mostanra meg haldoklás. Lecsúsztunk az idő széléről, Péter. Az idő, mint csorba, de szeretett, öreg mélytányér, aminek az ember néha a szélére keveredik.  Nem logikusan.
A realizmus nem fontos, a valóság fontos. Valószínűleg azért egyszerű és bonyolult egy időben minden, mert a valóságértelmezés a szubjektumban lakik benne. Ez a te valóságod, ez milyen ma? Világoskék, mint a kora reggeli ég. Haragos zöld, mint a felkavart tenger. Hófehér, fényhiányos húskukac.
A realizmus az, hogy kora reggel óta megy a légkalapács, egy vizsla szűköl a bolt előtt, izzadok. A valóság négy napüdvözlet, két fájós izomköteg a hátban, és a várakozás. Várakozom az időre, hogy aztán úgy csússzon ki a kezeim közül, hogy mindjárt csak emlék lesz. A várakozás és az emlék közt a jelen nem tudom mi, de nyilván arra kellene koncentrálni, arra a nyugalmi állapotra. Valóságedzéseket kellene tartani. Erre törekszem, ez nem megy. Valóságedzés. Ez a jóga. Azt figyelem, hogy vagyok.
Volt valami erről a létről. Ontológiai létra Weöresnél. Vagy ez a tao? Mászkálok ezen az úton, ami most sáros. Felázott, csúszik. Meleg van, mégse szárad ki. Fáradok, törődöm, mondta a költő. Belefáradok magamba. A költők mindig szépen mondják azt is, ami nem szép. Közben van szép is abban a jelenben, amit hajkurászok. A jóga szerint mondjuk ott a jelen, ahol az ember megáll. Meg kellene állni. A tehetetlen lendület visz tovább. A figyelmetlenség mint az árulás egy formája. Az ember magát ne árulja el.
Az kínos.
Volt egy idő, amikor viharvadász akartam lenni. Mostanában inkább valóságvadász lennék inkább. A valóságon mármint a teljességet, a jelent értve. Utálom, hogy mindig csak múlt van, meg jövő. Kell a púderfinom, meleg por a lábujjaim közé.