Free ride

Igaz, garancia nincs a szerencsétlenségek ellen, mégiscsak úgy van az, hogy ez a földi lét ingyenes utazás mindannyiunk számára.
Azt hiszem, amikor testet kapunk, feladatot is kapunk hozzá: az életben maradás és az öröm feladatát. Bár a feladat teljes megértése talán csak a halál beállta előtt adatik meg, a megoldást Isten minden hibánk ellenére is sikeresként értékeli. Minden élet olyan, mint egy megbuherált lottószelvény; a mi számaink a nyerők.
Amikor az ember fáradt, törődött, csalódott, akkor persze nem ezt érzi, csak az akadályokat látja, csak az ólomsúlyt érzi a lábaiban, az öröm órái pedig észrevétlenül múlnak el. Pedig micsoda egyszerű és szép dolog élni, micsoda jutalom, micsoda agapé, milyen viszonzást nem követelő ajándék.
A bánatról könnyen, az örömről nehezen lehet írni. Nekem legalábbis. Olyan ez, mint a fotózás. Számomra a bánatban több a kontraszt, több a ritmus, jobban látszanak a kontúrok, az öröm elmosódik. De az első nyári hétvégém örömben telt el. Örömöt leltem a diákjaimban, akik eljöttek velem Budapestre egy oktatási programra, ahol mindig valószínűtlenül elkötelezett és nagyszerű emberekkel találkozom, örömöt leltem abban, hogy végig lehetett sétálni a főváros egyik főutcáján a szerelem és szeretet mindenhatóságának jegyében, mert ez egyre kevésbé evidencia, és mérhetetlenül örültem, hogy együtt tölthettem a délutánt Zaphoddal, aki úgy tud jó barát lenni, hogy mindig őszinte, akinek mindent el lehet mesélni, és aki nem csak kiváló fotós, de mindig, a legsötétebb órán is, józan higgadtsággal áll mellettem.
Aztán az is boldoggá tett, hogy annyi zaklatott beszélgetés után szép és gyógyító estét tölthettem BH-val, akiben, most már semmi kétség nincs bennem, a teljesség lakik.  Annak is örültem, hogy mély és álom nélküli éjszakát tölthettem egy hibernált szállodai szobában, hogy viszonylag összeszedett mondatok estek ki a számon vasárnap délelőtt, hogy talán nem minden fotón vágok majd pofákat, és hogy megint eljutottam a tesómmal a Mazel Tovba, ami az egyik kedvenc helyem Budapesten.
A sok nehéz hónap után (és hát ne legyenek illúzióink, előtt is) most végre azt érzem, amit nyilván minden normális ember érez: hogy jó élni, hogy szerencsés vagyok, hogy mégis van értelme ennek az egésznek, és bár az tény, hogy nem tudom megmondani, hányast fogok dobni a dobókockával, minden, amit a Földön kapok, jutalom, alkalom az örömre, és minden amit adok, leradíroz egy pixelnyit a világban uralkodó sötétségből.
Tegnap, amikor picit beszélgettünk, azt mondtam Beowulf-nak, persze az ő tudományából lopva, hogy ha a történeti idő kezelésében nem is, a mitikus idő kezelésében jó vagyok. Ezen persze csak nevetett. Lehet, hogy ez egy mitikus nyár lesz.