Időtlen

Mióta te vagy, én csak vagyok. (szonettkezdő sor)

Szép ez a reggel - nincs benne semmi különös, mégis teljes. Ezen a héten visszaszokóban vagyok a jógára. Fekszem hanyatt, és azt érzem, hogy vagyok. A lét végiggördül a gerinc mellett, pont a gyulladt izomköteg mentén. Gondolom, most ott gurigázik az a helyes kis izé a boldogsággalacsinnal, mert nem fáj annyira. Csak érzem, hogy fájdalmas.
Arra lettem figyelmes, hogy meg vagyok nyugodva, vagy le, és fel vagyok szabadulva, vagy el. (Elszabadult hajóágyú, mondja BH. A helyzet ezek szerint súlyos.) Az igekötők mostanában kellemesen árnyalják a forróságot.

Holnap találkozom egy férfival, aki nyolcvanhét éves. Sok nyelven beszél, sok országban és nagyon sok mindent élt már át. Ha az emberi lét bármennyire is kiszámítható, mi most találkozunk utoljára ezen a Földön. Persze az emberi élet kiszámíthatatlan, ezért azt nem merem megjósolni, ki miatt. Itt lesz az egyik fiúcska is, akire vigyáztam. Az idő olykor nevetséges dolgokra képes. Számokat rendel hozzánk. Sándorhoz a tábori számát például, hozzánk meg mindenféle értelmezhetetlen életkorokat. Pedig szerintem nem változott semmi, a gyerek tíz éves, nem harmincöt, én meg huszonnégy, állunk a medencében, fröcsköl. Még egyikünk sem vált el.

De a jó hír az, hogy az idő néha kíméletes. Megesik rajtunk a szíve, és egy időre (micsoda paradoxon) eltűnik. A szeretet jutalmául itt hagyja nekünk önmaga hiányát.  Tudok rajongani ezért az időtlenségért; ilyenkor csak lenni kell, és amit ilyenkor tesz az ember, az összes szeretet, meg odafigyelés az örök, felbonthatatlan jelenidőben marad. Ezek az örök jelenidők aztán mind gyémánttá préselődnek, és kiperegnek az időtlen univerzumba.