Súlyát veszített

Mára minden súlyát elveszítette az idő. Ha most szétszórnék egy marék pihét a levegőben, itt lebegnének mellettem estig szép ezüstösen. Talán ez egy öröklét most; beletett engem az Isten egy ilyen helyes kis hógömbbe, made in Heaven, ahol hó helyett ezüst örökkévalóságdarabkák lebegnek mellettem ide és oda. Nem kell menni sehova, ezt szeretem ebben most, lehet csak úgy lenni, maradni, nézni hanyatt fekve a plafont. Önkéntes idill. (Ma azt írtam valakinek, kényszeridill, de nem rólam volt szó, hanem róla. Szerintem az se rossz persze, csak az enyémnél talán kevésbé türelmes.)
Ahogy Esterházyt olvasom, átragad rám valami létösszegző hangulat, amit legyűrök. Egyébként jól bírom, csak a huszadik oldalon fakadtam sírva először: magamat sajnáltam meg, neki meg mint embernek örültem. Hát ilyen könnyek ezek. Ennek a könyvnek a derű meg a remény akkor is fontos sarokpontja, ha tudjuk... Hasnyálka, bazmeg, mondanám stílustanilag hibátlanul, de ezt meghagyom a szerzőnek.
Más. Tegnap este szép, baráti és beszélgetőst teraszestét tartottunk TSB-nél. Mihály sajnos ágynak esett, de azért jó volt így is, csak persze hiányzott. Remélem, túléli épségben a francia túrát, aztán majd a Teraszon összegereblyézzük ezt az évet is. Azt beszéltük TSB-vel, hogy egyikünk sem bánja, ha nagyon minimálban működünk idén. Én a magam részéről amúgy sem akarok igazán mást, csak feküdni a teraszon, olvasni, meg írni. Kivesztek belőlem a vágyak. Már ami a menjünk helyekre és csináljunk dolgokat típusúakat illeti. Nyugodt Terasz lesz.
Persze a Teraszig még utazom egyet, egyrészt találkozni egy amerikai családdal Budapesten, másrészt egy kicsit északra. Ennek örülök most, hogy lehet találkozni emberekkel, lehet nekik örülni.
Más nincs, vasárnap lesz fent a Gitten a Závada regényről írt szövegem. Addigra elolvasom Esterházyt. Olyan jó ember akarok lenni, mint ő.

A mai zenét a legkedvesebb doktornál találtam.