A holnap nélküli nemzedék

Pár éve egy blues kocsma előtt cigiztünk Nashville-ben Amievel, és Magyarországról beszélgettünk. Az ő azóta is megismételhetetlenül pontos mondata volt a magyarokról, hogy úgy cigiznek és isznak, mintha nem lenne holnap. Like there is no tomorrow, mondta. Már akkor is éreztem, ennél pontosabban nem is lehetne megfogalmazni azt a fatalizmust, azt a tudatos önsorsrontást, ami minket jellemez.
A minap Ristjanának Potozky László regénye (Éles) miatt éppen ezt vetettem fel; mármint hogy a mai húszasok, fiatal harmincasok már egy igazi holnap nélküli nemzedék. Aki jómódú, annak semmiért sem kell megküzdenie, neki ezért mindegy minden, akinek mindene megvan, annak nincs hová továbblépni, tolja a szereket ezerrel, halálra issza magát egy átlagos, szürke estén csak úgy, vagy mindenkit megdug, aki az útjába esik, de úgy, hogy az mindkettőjüknek fájjon. Aki meg csóró, annak a leghalványabb esélye sincs semmire, na neki meg ezért mindegy minden, tolja a szereket ezerrel... ééés ennyi, hölgyeim és uraim. És akkor lehet, hogy tényleg csak a fájdalom az egyetlen igazi, átélhető érzés.
Ha van elbaszott nemzedék, akkor ők azok, ezek a lehetőségek és holnap nélküli emberek. Nem, dehogy, nem csak kies honunkban, hanem világszerte. A gazdagabb országokban az unalom és a jólét öli őket testben és lélekben, a szegényebb országokban a pénztelen reménytelenség. De az biztos, a nagy büdös semmi, vagyis Semmi, az közös. Internacionális. Csak nálunk találkozik ez a kettő, a kelet a nyugattal mondjuk. Mint mindig.
Sokszor kísértenek a Mechanikus narancs sorai mostanában, de itt most nem érzem a továbblépés lehetőségét. Az érzelmileg kiüresedett, szerencsétlen, önmagukat kínzó fiatalok minden támasz nélkül élik a mindennapjaikat és fogalmam sincs, ebből hova és hogyan lehet kitörni. Még nem értem Potozky könyvének a végére, de az a gyanúm, ennek a nihilnek nincsen feloldása.
Csak hát akkor hogyan tovább? Mi, akiknek még vannak céljaink, miért nem csinálunk semmit? Mert ebben valahogyan mi is benne vagyunk, a mi felelősségünk, a mi tehetetlen beletörődésünk a világ dolgaiba. Mi kezdtük el, de a gyerekeink fejezik be.
Lassan minden holnapunkat felégetjük.