Gyakorlati buddhizmus

Olvastam tegnap András László bejegyzését a Műút portálon a szégyenről meg a büszkeségről (EZ), és azon gondolkodtam, hogy mit tartok én szégyennek vagy éppen nekem mi ad okot büszkeségre. Most szólok, ez egy egocentrikus poszt lesz.
Érdekes, hogy nálunk milyen mély kulturális beágyazottsága van a szégyennek. A szülők és sajnos még sokan mások is, az önmagukat pozícióban érzők leginkább, gyakran élnek a megszégyenítés eszközével. Szégyelld magad, mondják a szülők a gyerekeiknek úton-útfélen, és a gyerek, mert még a leglázadóbb gyerek is megfelelni vágyik, megtanulja a szégyent. A szégyent, ami gyakran tényleg nem más, mint a csoport nyomása az egyén lelkére, a szégyent, amit akkor kell érezni, amikor nem azt és nem úgy teszi az ember, ahogyan azt valaki vagy valakik elvárják tőle. Amikor más vagy, mint a többség.
De még ennél is érdekesebb, hogy a büszkeséget általában sokkal kevésbé verjük a gyerekek fejébe. Az, hogy legyen büszke magára, a hazájára, az eredményeire, jogosan büszke mármint, az vajon miért nem olyan fontos? Nem tudom megmondani. Talán a büszkeség szónak magyarul van valami negatív jelentésárnyalata is, vagy csak túl individualista jelenség a mi kultúránkban.
Nyilván nincs nagyon nagy tapasztalatom más kultúrákkal kapcsolatban, csak arról beszélek most, amit megtapasztaltam, és amit a gyerekeim is megtapasztaltak iskolai nevelés tekintetében, az itthon olyan sokszor lesajnált Amerikáról. Nem mondom, hogy mindent láttam, és minden tökéletes, nagy ország az, mintha azt mondanám nagy mellénnyel, ismerem Európát, pedig csak Albániában vagy éppen Svédországban jártam. Értjük, nem ragozom tovább. Szóval az amerikai hozzáállás az gyökeresen más. Ott az iskola arra tanítja a gyereket, legyen büszke arra, amit elért, amit jól csinál. Nem csak úgy, nem valami üres, melldöngető büszkeségről beszélek, azt amúgy sem így kell hívni nyilván, hanem arról, az erőfeszítéseire, a törekvéseire és az ebből származó teljesítményére legyen büszke. Lehet velem vitatkozni, de én azt tapasztaltam, ott egy klasszissal tudnak elégedettebbek és boldogabbak lenni a gyerekek az iskolában, mint hasonló sorsú, helyzetű hazai társaik. (Az otthoni nevelésről persze nincs átfogó képem, arról nem tudok nyilatkozni.)
Én ezt az önmagamból induló, önmagam iránt érzett büszkeséget már aligha fogom megtanulni, de ennyi idősen beérem az elégedettséggel is, és azzal, hogy nem szégyellem magam úton-útfélen. Nem gondoltam volna, de örömteli és rendkívül tanulságos olyanoktól tanulni, akik számára magától értetődő, hogy ők ők, akik önazonosak, és akiket én emiatt csak buddhistának titulálok, bár a szó eredeti értelmében nem feltétlenül azok. Örülök, hogy ilyen barátaim vannak.
Más. Nagyon meleg van, úgyhogy úgy döntöttem, megszeretem a meleget. Ez is egyfajta buddhizmus, azt hiszem.