Chicago

Most, hogy végre ideért a hűvös levegő, az utolsó ítéletet háttérbe szorítva lehet kicsit lazítani. Persze ez az időben lehatárolt lazítás csak addig tart, amíg anyám megérkezik, és még csak pizsamanapnak sem titulálhatom, mert hetek óta nem volt rajtam pizsama, no de sebaj.

Úgy döntöttem, leszámítva a délutáni vonatozást a fővárosba, ma nagyon nyugis napot tartok. Ennek jegyében chicagói képeket nézegettem, és Andrew Birdöt hallgattam, hát ha már lúd, legyen/k kövér. 

Az amerikai városok közül, azt hiszem, Chicagót szerettem meg a legrövidebb idő alatt. És hiába ömlengett abban a klassz építészeti könyvben a holland fickó New York építészeti nagyságáról (Rem Koolhaas: Delirious New York), nekem Chicago lélegzetelállító csoda volt. Oda még vissza kell menjek ebben az életemben. (Most néztem meg a facebookra feltöltött képeket. Minden albumban van max 15-20 kép, a chicagóiba képes voltam hetvenötöt!!! feltölteni. Ennyit a rajongásról.)

Na most ez Birdön kívül nem tudom, miért éppen ma jutott eszembe, talán a szél miatt. Mert ugye Chicago - the City of Winds. 

Más. Ma utazom kicsit, holnap meg még egy kicsit. Nyaralással összekötött munka, de a legkellemesebb fajtából. Nem is tudom, nekem vagy írónak, vagy utazónak, vagy kutatónak kellene lennem. Ezeket szeretem csinálni. Milyen kár, hogy ezekért pont nem annyira szoktak fizetni.

Amúgy minden rendben, kiolvastam Potozky László regényét. Nem lesz újraolvasandó kedvenc, de fontos és jó regény. Így van ez, az ember nem minden jó könyvet akar újraolvasni. 

Más nincs. Akkor képben és zenében is egy kis chicagói nosztalgia.