Történetek

Halász Pál: goddam stories

Milyen műfaj az élet mint olyan? Választható a bohózat vagy a tragédia, esetleg az abszurd dráma, vagy ezt valahol már születéskor csomagban kapja az ember? A fene se tudja. Mind a választásban, mind az eleve elrendelésben tudok hinni. Napja válogatja.
Azért, ha már a saját életemet nézem, inkább a dráma mint alapcsomag felé hajlok, de hogy én erről mit gondolok, az is édesmindegy.
Tegnap újra interjúkat néztem egy egész délutánon keresztül. Egy darabig tud az ember racionális lenni, aztán elszakad a drótkötél, amivel az ember kiköti magát az objektivitás sziklájához, és akkor nincs semmi, ami meg tudná tartani a szakadék fölött.
Amikor hallgatom ezeknek az embereknek az élettörténetét, mindig rájövök, hogy nem is a gonoszság bánt legjobban, inkább a részvétlenség, a nemtörődömség, a de jó, hogy nem én vagyok ott gondolata. Szánalmas. Az ember kibaszott önző, és bármennyire is indokolható mindez a biológiai létfenntartás ösztönéből kiindulva, van egy pont, ahol egyszerűen felfordul az ember gyomra.
Pécsről deportáltak interjúját néztem, és bár minden interjú megrázó, nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy mindez itt, ebben a városban történt. Hogy az itt lakóknak, ha többségük nem is örült annak, amit lát, eszébe sem jutott közbelépni. És nem, nincsenek illúzióim, a propaganda ma ugyanígy működik, ma sem lenne, sőt hát nincs is, aki azt mondaná, elég ebből az őrültségből. Kétségbeejtő, hogy a lassan csepegtetett méreg milyen észrevétlenül öli ki a testekből az embert.
Más. Megyek le a lépcsőn a Keletinél. Két rendőr igazoltat néhány külföldit. A mellettem jövő nő odanéz, és csak annyit mond, heh, migránsok. Csak éppen ki nem köpött. Meg tudtam volna ütni. És akartam volna, hogy fájjon neki.
Szeretnék egy másik országban élni. Olyanban, ami pont ilyen szép, ahol pont így értem a nyelv minden apró rezdülését, ahol ezt a tájat látom, de ahol egy kicsit mosolygósabbak és sokkal boldogabbak az emberek. Nem más tájra vágyom, nem hidegebb vagy melegebb helyre, hanem oda, ahol jobb élni, ahol úgy ébred az ember, hogy a jövőjét nem Krasznahorkai írja.
Azt hiszem, hiányzik a boldogság. Nem valami nagyívű, teátrális boldogságra gondolok, tudom, hogy az ritkán adatik meg az ember életében, talán az enyémben már nem is fog, hanem a mindennapok elégedettségére, arra a jó érzésre, hogy biztonságban vagyok. Ha elmegyek innen, azért fogok elmenni, mert összetöri az ember lelkét a gyűlölet.