Öröm

Nyár van, pihenés, lehetne dolce far niente, jól is állna nekem szerintem, nem lennének sötét karikák a szemem alatt, aztán még sincs. Vannak viszont esőfelhők, fájdalmak, és rendszeresen visszatérő szomorúság. Mivel pihenésből van elég, csak arra tudok gondolni, örömből kellene több.
Tegnap koncerten voltunk, és ott például nagyon jó volt megtapasztalni a zene örömét. Egy helyi kórus énekelt, a VoiSingers, és most amellett, hogy nagyon jók, olyan örömmel tették ezt, hogy a hangulat egyszerűen lemászott a színpadról; az utolsó számokat már együtt énekelte és táncolta a háromezres közönség a kórussal.
Ez a teremtő öröm most hiányzik az életemből. Jó volna végre felépülni fizikailag, akkor talán könnyebben menne minden, bár lehet, hogy fordítva van, a test csak üzen, unja magát, lennék szíves csinálni valami értelmeset, akkor majd ő is abbahagyja a baszakodást.
Pont tegnap gondoltam egyébként arra, hogy azért az emberi test nagyon sokat kibír, nem kellene azon ennem magam, mi lesz ha beledöglök az életbe, mert lám, rengeteg ember van, aki betegen is kitart mellette. Na persze az is lehet, hogy az, hogy tíz percenként elbőgöm magam, inkább hormonprobléma. Vagy van olyan, hogy nyári vakáció blues? Kétlem.
Egyébként van öröm is, borzalmasan ritkán, de vannak nagyon szép reggelek, elégedett ébredések, és sokszor vannak jó, baráti körben töltött esték, klassz könyvek, meg sok-sok zene. Lehet, hogy kellene valami hobbi, mondjuk meg kellene tanulnom zenélni. Vagy izlandiul.
Más. Potozky László szomorú regényéről recenzió a Gitten (KATT), most gyógyulásképpen Oliver Sacks Zenebolondok című könyvét olvasom. Nagyon érdekes.
Akkor az öröm és a zenebolondok témájához szorosan kapcsolódva íme legújabb kedvencem, a St. Paul and the Broken Bones Alabamából. Ez a pali lesz a példaképem a nyár hátralévő részére, mert úgy néz ki, mint egy lúzer biztosítási ügynök, viszont úgy énekel, mint Ottis Redding. Ebből is látszik, hogy amit az ember örömmel csinál, az jó. Hát így.