Fény

Belefáradt ebbe a hőségbe a világ. Nézem a fényeket, a hajnal milyen erőtlenül kapaszkodik a szemközti házak falára, kín hogy forró falakról kell vakítón visszaverődni megint, és nincs már erő a kék égben sem; belehalt a végtelen, felhő nélküli semmittevésbe.
Talán ilyen lesz a világvége előtti utolsó napfelkelte is. Ilyen fakó kék és erőtlen fehérsárga fény a megfeszített időben. És talán ilyen reménytelen lesz az utolsó ember is abban a mozdíthatatlan pillanatban, amikor a feszültségtől az idő kettéhasad, és amikor a tehetetlen fáradtság végre eszméletét veszíti.
Az utolsó napokat az ember szereti szörnyűségekkel túlzsúfoltnak képzelni, én inkább a semmit képzelem a végítélet elé. Ezt a tehetetlen fényt, ezt a mozdulatlan levegőt, amiben az idők kietlen pusztaságából a lélek már nem utazik tovább semmiféle boldog völgybe. Nyitott ablakokat és ajtókat képzelek, a szobákban szótlanul ülő embert, örök, értelmetlen árnyékát a falon.
Aztán az utolsó pillanatot is elképzelem, ahogy az ember feláll a székről, a kitárt ablakhoz lép, nem örül és nem haragszik: a szelet várja. Hogy a szél Isten büntetése vagy jutalma, már nincs jelentősége - repülni akar, mindegy hova, csak el onnan, ahol ezer éve mozdulatlan a fény.