Bizalom

Mondjuk ez egy nehéz dolog, ha nem az egyik legnehezebb. Az ember olyan, hogy lassan bízik, és gyorsan omlik porrá a bizalma, amit aztán onnan újraépíteni meglehetősen nehéz, vagy éppen lehetetlen.
Ebből a szempontból én nem vagyok se tipikus, se óvatos, mert könnyen bízom meg valakiben (értsd ember) vagy valamiben (értsd intézmény), nem is gondolkodom, csak előfeltételezem, hogy velem őszinte, aki hozzám szól, és nem csap be, minek tenné. Hát tudom, tényleg abszurd a viszonyom a világ dolgaihoz. Családom nőtagjai ezt kegyesen naivitásnak titulálják, de csak mert szeretnek, egyébként egymás közt valószínűleg ostobaságként emlegetik a fenti jelenséget, és fogják a fejüket a hülyeségeim láttán.
Amikor tegnap telefonon beszéltem az egyik barátnőmmel, utána mindjárt mondtam is anyámnak, mennyire szeretem ezt a nőt, ő csak vállat vont, és lesajnáló hangon annyit mondott: hát kit nem szeretsz, te, édes kislányom? Különben igaza van, tényleg sok embert szeretek, egyedül talán azokat nem, akik becsaptak, akik semmibe vették a beléjük vetett bizalmamat. Van ilyen, szerencsére nem sok.
Mondjuk az ilyesmi mindig meg tud lepni, és el is keserít, mert egyáltalán nem értem a dolgot. Mármint, hogy ez miért jó bárkinek. Jó, rendben, hipernaivitás, vállalom. Nem is nagyon van eszközöm az ilyesmi ellen, legtöbbször csak bőgök, mint egy csalódott gyerek, akit pofán vágtak a homokozóban, hogy elvegyék a lapátját. Amúgy bosszút nem állok, talán tehetném, de nem okozna örömet. Ha emberről van szó, nem beszélek vele többet és kerülöm. Ha cégről, szolgáltatóról, igyekszem soha többet nem vásárolni náluk semmit. Ja, hát ettől még nem ment csődbe senki, világos, de legalább az én lelkiismeretem tiszta.
Most viszont jó dolgok következnek. A sok balatoni lehúzás és gyötrelmesen ócska vendéglátóipari átcseszés után (erről majd Coelhó János úgyis kénytelen lesz hamarosan megemlékezni) ma, bárhová is mentem,  kifejezetten kellemesen éreztem magam.
Mivel az élet értelme az ügyintézés (copyright by TSB), jóga után ügyintézni indultam. Nem tudom, talán az elmúlt napok magas hőmérséklete miatt, de már a postán sem volt előttem senki, húztam számot, aztán mint kés a vajban, be is fizettem a csekkjeimet öt egész perc leforgása alatt úgy, hogy amikor odaálltam a pulthoz, egy postai troll elém penderült, hogy akkor neki két buszjegy, de azonnal. Mire jó a jóga..., csak tessék, még rá is mosolyogtam, amitől mondjuk egy kicsit azért megijedt.
Aztán a rettegett egészségügy. A kapuk őrzője mindjárt mondta, hogy hát sajnos a doktornő szabin, és csak öt év múlva lesz talán, ma meg már csak az ikszipszilon doktor... Mivel a csakot elég rendesen megnyomta, dekódoltam az üzenetet, hogy az említett fickóhoz csak évente téved be egy-egy tájékozatlan beteg, szóval gyorsan megkérdeztem, holnap van-e esetleg más is, amitől szemmel láthatóan megkönnyebbült, és kaptam időpontot holnapra. Amúgy egy tök ismeretlent választottam, mert a két pajtását ismerem, gondoltam, ha már nincs a doktornőm, ismerkedjünk egy új versenyzővel, maximum legközelebb hozzá sem megyek vissza. (Gyorsan meggugliztam, a szakterülete megfelel, őszintén remélem, hogy a szakértelme is.)
Az esztékából átsétáltam a Kormányablakba, ahol tényleg soron kívül megkaptam az új jogsimat, az ügyintéző mosolygott rám, és mondta, hogy akkor most tíz évig ez jó. Háááát. Nem is tudom. Ha nem kerülne ennyi pénzbe, lehet hogy inkább gyorsan elhagynám, mert a képen úgy nézek ki, mint valami vérbajos terroristanő. Miért van az, hogy az amerikai jogsimon tök jó a fénykép, az itthoni igazolványaimon meg mindig szar??? Mindegy.
Már csak negyven perc séta volt hátra a délvidéki hidegfrontban (= némi szél, nulla eső), és ott álltam a Laptopszalon szervízpultjánál. A hátamon vonzó patakokban folyt a víz, de legalább nem találtam a munkalapot, amivel vissza kellett volna kapnom a gépemet. És lássatok csodát, a srác mosolygott, sebaj, mondjam a nevem, hát igen, ilyen névvel azért nem sokan jönnek hozzájuk, erre emlékezett, és akkor csak a tisztítási díj. Mondtam, hogy oké, csakugye a touchpad, hogy azzal mi van, Jahogy, hmmm, azt nem tudja, csekkoljuk le. Lecsekkol, touchpad szemétkedik. Semmi baj, megoldja gyorsan, drivert telepít, újraindít mert kicsúszott az aksi, bocs, de letört a pöcök, éééés még most sem anyázik, csendesen mosolyog, hogy hát előfordul igen, sajnos, de megcsinálja újra a mutatványt. és akkor hétezer a tisztítás. Mondom és a repara? Erre is csak mosolyog, hogy áugyan az semmi, egészségemre, és ha gond van, csak hozzam. Gyanús, hogy könyvtáros a másik szakja.
Na de most itthon ülök a kanapén, és tök elégedett vagyok, mert olyan csendes a vas (copyright by Zap), hogy néha meg kell hallgatnom, él-e még, és minden billentyű oké, és hát egyáltalán, egyszer sem omlott össze az elmúlt egy órában, szóval vagy mégis van, ami még működik ebben a tetves, elcseszett világban, amiben élek, vagy egy arkangyal vigyáz rám. Már csak egy sör kéne.
Hát ennyi, a Ristjánával tegnap az éjszakai lépcsőház előtt megalkotott antropológiai nagydoktorink elméleti hátteréről majd holnap.
Juteszembe, a Forgách recenzió ímhol: KATT.