Áttekintés

Fura ez a magyar nyelv, mert az áttekintésnek semmi köze, az áthoz, inkább belenéz az ember (a lelkébe vö. mélységes mély a múltnak kútja), vagy visszanéz (emlékezve, hitetlenkedve, édes istenek, ez mind én voltam és vagyok), de hát át tényleg nem jó nézni semmin. Az ablaküveget leszámítva. Még az is torzít néha.
Nem vagyok biztos benne, hogy az elmúlt évről tudnék úgy mesélni, hogy annak értelme is legyen, meg ne csak a keserűség maradjon szájíznek, viszont ha önmagamba nézek vissza, akkor azért elég sok minden van a keserűségen, meg a sokkon kívül is: öröm például, meg határozottság. Jó hát kétségbe esés is van, elveszettség főleg.
Mondanám, hogy életem legnehezebb éve van lassan mögöttem, és most végiggondolva, akár lehetnék vidám is, mert annak a statisztikai valószínűsége, hogy ennél szarabb lesz mostanában, nagyon kicsi. De nem merem lebecsülni Istent. Nyilván mindig, mindennél lehet rosszabb.
Ha készülne rólam egy kép most, akkor nem is tudom, milyen lenne. Ezer évesnek nézne ki, hámlanának le egymásról a rétegek, mosoly, de a portré másik felén a sok sírástól felázva, mállik a festékréteg lefelé, mögötte ráncos, fáradt, öreg nő arca. Koravén gyerek. A háttérben magányrágta hinta, az előtérben kiszáradt fa, Jó, hogy nem tudok festeni.
Biztos lehetne ezt jobban is csinálni, de ezt kivárni nincs türelmem; ha néha elégedett is vagyok magammal, legtöbbször inkább nem. Boldog szomorú élet. Dezső bölcs ember volt.