Generációs traumák

Befejeztem Bartis regényét, és bár sokszor meglehetősen nyomasztó volt olvasni, örülök, hogy végül jó regény kerekedett belőle. Nem mintha emiatt igazából aggódtam volna.
Mostanában nagyon sok kortárs magyar prózát olvasok (okkal persze), és úgy érzem, levakarhatatlanul rám telepszik ez a bennük megfogalmazott traumatizált lét.
Azon gondolkodtam, mitől van ez a kollektív, kortárs, történelmi pszichózis, és arra jutottam, olyasmi lehet ez egy kicsit, mint a második generációs holokauszttúlélők traumája. A holokauszttrauma egyik fontos eleme, a veszteség mellett természetesen, az életben maradottak bűntudata. Az, hogy míg olyan sokan meghaltak, ők életben maradtak. A gyermekeik pedig ezt a traumát, ezt a felelősséget érzik magukénak. A meg nem szolgált életet, ha jól gondolom.
A mai magyar társadalom traumája persze nem ugyanez, de annyiban mégis hasonlít erre az átörökölt traumára, hogy a szülők, nagyszülők tetteivel szembenézni nem tudó következő generációk sérültek.
Hogy miért nehéz ez a traumafeldolgozás arra nézve én csak találgatok, de azt hiszem, a rosszul értelmezett felelősséggel van ez kapcsolatban. Azzal, hogy valamiért a magyar (közép-európai???) ember a felelősséget kizárólag retrospektíve, a múlt irányában érzi elgondolhatónak, pedig ez nem helyes. Ha valamiért felelősséget kellene most érezni, az éppen a jelen és főleg a jövő. Ha nagyon szélsőségesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, itt mindenki azzal van elfoglalva, hogy kinek az apja, miben hibázott, mert azt reméli, ha másokat vastagon sárral ken be, ő majd tiszta maradhat, közben meg elég nagy ívben leszarja, hogy a gyereke már órák óta egy pocsolyában fetreng.
Az apák/anyák tetteiért a gyerek nem tartozik felelősséggel. Az ő felelőssége annyi, hogy igenis kutya kötelessége feldolgozni a traumáit, és azokat nem továbbadni a saját gyerekeinek. Ez nyilván nem kis munka, de az biztos, hogy nem szabadna, hogy mindez bűntudattal terhelt legyen, különben még évtizedek múlva is olyan csontokon rágódunk, amiről már rég lerohadt a hús.
Ma Magyarországon ez sehogy se akar működni, ettől aztán olyan kollektív trauma lábvizében ázik az egész társadalom, ami nem csak a politikai életre, hanem a személyes sorsokra is mérgező hatással van.
Én őszintén örülök, hogy Bartis a regény végén mégiscsak kiönti ezt a poshadt lábvizet, és a jövő felé fordul, mert szeretnék már olyan kortárs magyar regényeket is olvasni egyszer, ahol a jelen és a jövő nagyobb hangsúlyt tud kapni, mint a múlt.
Persze a regényről írok egy tisztességes ismertetőt is, csak ezt nem akartam addig elfelejteni.