Tárgy

"Az egyénnek nem az a dolga, hogy másként gondolkodó legyen. Legyen maga szerint gondolkodó..."
Török Endre 

Magam szerint igyekszem gondolkodni. Nem lázadásból, nem magamutogatásból, nem dacból - ezt remélem. Inkább csak... nem is tudom, hogyan mondjam, nem a nóvum, hanem a szellem teremtő izgalma miatt. Míg gondolkodik, az ember épít és bont, nem csak a világot, önmagát is meg- és felfejti.

Magam szerint a tárgyakról valahogy úgy gondolkodom, (bár kevés tárggyal bírok, nem is volna sokat birtokolni érdemes, hiszen állandóan költözöm,) hogy mindnek, már a fontosaknak persze, a nem elveszíthetőknek, kell, hogy legyen célja. Itt most nem használati értékre gondolok, az szokott lenni a legtöbbnek, hanem valami olyasmire, hogy küldetése van. Üzenet, mondjuk így. Másrészt az is fontos, hogy nem csak küldetésük van, hanem vándorolnak is; az üzenet a tárggyal együtt továbbadódik. Ritka az olyan tárgy, amit az embernek haláláig őriznie kell.

Az én ilyen üzenettel bíró tárgyaim többsége könyv, kivétel nélkül mindet kaptam valakitől, mert az üzenetet az ember soha nem veszi magának, azt mindig kapja, az Úr meg nyilván tisztában van vele, hogy én leginkább az írott szóból értek, ha egyáltalán értek valamiből. Így került hozzám egy héber Mózes első könyve, egy görög Újszövetség, egy új kiadású Zohár, de Borbély Nincstelenekje is. Egy kivétellel mind továbbadódott az üzenet, használt tárgyak, nem én voltam az első tulajdonos.

Na most ez az egész tárgyasdi azért jutott eszembe, mert eljutott hozzám egy nagyon érdekes és szép tárgy. Ez önmagában még talán nem is volna izgalmas, de a tárgynak szép története van, és bár a teljes történetet én magam nem ismerem, meg talán nem is volna helyes megosztanom, még ha ismerném is minden részletét, egy picit talán elmesélhetek belőle. Már csak hogy valahogyan megmagyarázzam ezt az üzenet elméletemet.

A tárgy egy teáskanna. Ez azért érdekes, mert bár viszonylag sokat teázom, még soha nem volt teáskannám, és venni sem szándékoztam. Pedig arra igazából szüksége van a teázó embernek. Na mindegy, a történet lényege az, hogy egyszer Török Endre irodalomtörténész egy teáskannát ajándékozott kedves barátnőjének. A barátnő rögtön megmondta, hogy ő nem szokott teázni, tehát nemigen tud mit kezdeni a kannával, de erre a bölcs ajándékozó azt mondta neki, nem baj, majd egyszer eljön érte valaki, akinek szüksége lesz rá. Így a kanna évekig pihent az új tulajdonosnál, aki egy nap úgy gondolta, megtalálta azt, akinek szüksége van rá. A barát megköszönte a kedves ajándékot, de mondta, hogy neki nem ilyesmire van szüksége, most akkor mi legyen. A kedves barátnő erre azt mondta, amit annak idején neki mondott Török Endre, hogy akkor majd egyszer eljön érte valaki. A kanna végül így került hozzám, bár a szó fizikai értelmében nem én mentem el érte, hanem ő utazott ide egy nagyon kedves ember hátizsákjában.

Elég meglepő, hogy egy ismeretlen ajándékozó, ismeretlen ajándékozottjánál lel otthonra egy tárgy, most mégis így van.  Mióta itt van, minden nap készítek benne teát, és valahogy elég hamar rájöttem, hogy mi az az üzenet, ami most éppen nekem szól. Persze azt is tudom, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mindig nekem fog szólni. Lehet, hogy majd egyszer eljön érte valaki.