Nőgyakorlat

Mostanában eléggé el van foglalva mindenki a nőkkel. Ez mondjuk nem olyan nagy baj, mert szerintem a nő az fontos, de itt szeretném megjegyezni, hogy a férfi is. Pont egyformán.
Én azt hiszem, se feminista, se maszkulista nem vagyok (mondjuk erre nincs szó, hát ez mondjuk gáz, pedig lehetnének nyakkendőégető, harcos maszkulisták), szexista meg esetleg csak a szó azon értelmében, hogy nem vetem meg a szexet, és bár a hajam göndör, a gender nem foglalkoztat jobban, mint az, hogy például jól csináljam a dolgom ebben a világban, hogy legyen valami értelme annak, hogy megszülettem.
Szóval én tényleg nő vagyok, a szó biológiai, meg társadalmi, meg mit tudom én milyen szempontjából, és lehet azt rám szemforgatva mondani, amikor hisztis picsa vagyok, hogy Nő!, meg amikor kedves szerető, akkor meg rajongva, hogy Nő!. De akkor mi van, kérdem én. Ezt a férfival is lehet.
Na most mindettől függetlenül ez az egész nőgyakorlat dolog engem nem annyira érdekel. Se a harcos feministák, bár káromkodni elég gyakran szoktam, meg kikérni a hímsoviniszta parasztok beszólásait, se a az igazi, szép, fodrászhoz járó, ápoltkörmű csajok csoportját nem szaporítom, vagyok valami normális, hétköznapi nő inkább; néha nyűgös, néha hormonvezérelt, dolgozó ember, meggyötört szülő, elnyomott gyerek, kizsigerelt munkavállaló, türelmetlen beteg, lelkes olvasó, meg sok-sok mindenféle más is.
Amikor reggel felkelek, nem a nemi szerepemre gondolok először, hanem hogy fáj-e a fejem, meg hogy hol a kávé, és ne késsek el. Nem különbözöm se nő-, se férfitársaim millióitól ezen a  bolygón, és nem nagyon tetszik, ha valaki címkéket aggat a gondolataimra, az életemre, meg a döntéseimre. Embernek ébredek, tessék rám így is tekinteni. Mint javíthatatlan humanistára. Köszönöm.