Az öregedésről

Vannak öreg emberek, és vannak fiatalok. Ennek egyébként nem sok köze van az életkorhoz, azt hiszem, vagy csak érintőlegesen, mert vannak bölcs, vén csecsemők, meg kamasz hetvenesek. Még az is lehet, hogy van az emberi életben egy ilyen ellentétes időszalag, amin egymással szembe futnak a csúszkák: a test fiatal, a lélek bölcs-öreg, aztán felnőtt korban, az életút felén esetleg, találkoznak, hogy idős korban megint messzire kerüljenek egymástól, a test romló állapotának a lélek fiatalsága mutat fityiszt.
Nem, nem gondolom, hogy ez valami óriási gondolat, azt se, hogy igaz éppen, de játéknak jó. Én például gyereknek egész biztosan öreg voltam, idegesítő, szomorú, halállátó kis minifilosz, felnőttnek meg... na jó, hát nem múlt ki belőlem az öreg nő, Mrs. Teiresziász, az én örökké az életet sirató lélekalbérlőm, de közben meg is fiatalodtam. Ami kamasz koromban idegen volt, ma élvezem. Érdekes tragédia, hogy az öregedő test mindezt már nem mindig, és nyilván majd egyre kevésbé tudja követni.
Lehet, hogy a foglalkozásomnak van ahhoz köze, hogy fiatalodom, bár ez sem biztos, az is lehet, hogy az öreg gyermekkoromért gondoltak kompenzálni az égiek egy kicsit. Mindenesetre köszi, szeretem, hogy legalább lélekben nem mindig érzem magam százhúsznak. Persze a test és a lélek külön utakon jár. Az ízületeket senki nem értesítette erről az én fiatalos lelkületemről, és a kötőszöveteim sem a kamaszlányokét idézik, szóval nem én volnék az archetipikus MILF, de azon kapom magam, hogy ez egyre kevésbé érdekel. Nagyon üdítő nem megfelelni senkinek.
A fiatalodásom egyik érdekes momentuma, hogy megkedveltem a tánczenét. Táncolni sosem tudtam, se régen, se most, de most már legalább szeretek. És istenemre mondom, tényleg sajnálom, hogy elment az a tetováló srác, de keresek magamnak egy másikat, Bridget meg bekaphatja. Ezt a szép táncos nótát ma kettőnk örömére választottam.