Szemben

Nehezen végzem a munkám, mert nem támogató a közeg, amiben dolgozom, úgyhogy nekem a hétvégére az volt a kérdésem, hogy hogyan lehet széllel szemben. Ez a kérdés persze nem csak, sőt hát főleg nem rám vonatkozik, hanem azokra az emberekre, akik valahogyan, valakiknek akkor is segítenek, amikor ez  segítség se nem elfogadott a többség számára, se nem érthető, és pláne nem indokolható semmiféle jóléttel vagy gazdagsággal. (Lelkivel esetleg, de az intézményesült lelki életnek mostanában nem sok köze van a lélekhez.)
Én is, de inkább a sokat, szinte erőn felül segítő barátaim, ismerőseim  tapasztalják, hogy ma segíteni, tenni valamit másokért, a hallgatásba menekülő, tenni nem akaró (vagy nem tudó) emberek számára zavaró, sőt irritáló dolog. Az a baj, hogy én nem értem ezt a dühöt. Hogy ez valami lelkiismereti probléma, vagy egyszerű irigység, meg nem mondom, de zavar.
Persze jó volna, ha a segítség magától értetődő lenne. Vagy talán az is, és emiatt a düh? Aki nem segít, az vajon azért dühös, mert valahol a lelke mélyén van még valami tisztességmorzsalék, ami ilyenkor türelmetlenül izeg-mozog? Nem tudom a választ. Talán soha nem is fogom megérteni őket.
Én egészen biztos vagyok benne, hogy a nem segítésre önigazolást keresni az egyik legfárasztóbb dolog a világon, aminél talán csak a becstelenséget, a gyávaságot igazolni lehet lélekölőbb feladat.
A jó hír az, hogy bár az is elfárad, aki segít, ez a fáradtság valahogyan jót tesz. A haldokló ágya mellett ülő segítő a hospiceban, az odaadó tanár, a huszonnegyedik órája talpon lévő orvos és ápoló, a vasárnap hajléktalanoknak ételt osztó családanya, a menekültek mellett dolgozó önkéntesek és rendőrök, az ajándékokat gyűjtő fiatalok testükben és lelkükben is elfáradnak ugyan, de a lelkük, minden megterhelés ellenére is újjá tud születni. Legalábbis ezt gondolom.
Persze széllel szemben, a többséggel szemben, olykor a fegyverekkel és a törvényekkel szemben nem lehet. Egyszerűen csak muszáj.