Dél-amerikai

Jó helyen vagyok: nézem a felhőket, amint jönnek a tenger felől, tudom, hogy nem hoztak sót és keserűséget, látom a repülő korsókat, kelyheket és bízhatom benne, hogy ez egyben rend van: mielőtt megszomjaznék, összefognak, elsírják magukat, rászakadnak a Serra tetején az erdőre, és buggyan a forrás. A házamig ezer lépés. Semmi a víznek, ha a hullámból az égig szállt, az égen a dombokig.
Lénárd Sándor

A történelem, mondja Lénárd sokszor, káosz. Rendet ő maga csak pillanatokra lát:  a kertjében, a felhőkben, leginkább és leggyakrabban pedig Bach zenéjében.
Nem mondom, hogy igaza van, azt se, hogy nincs, de azt gondolom, azokra a pici rendekre, azokra a pillanatokra, amikor minden szívdobbanás, minden szárnycsapódás, minden lélegzetvétel, minden hang és csend belefér a világ nagy zeneművének egyetlen ütemébe, hát azokra a kisvilágokra nagyobb szükség van az embernek életében, mint bármi másra.
A világ káosza ellen nemigen lehet tenni semmit. Aki erre teszi fel az életét vagy boldogtalan, vagy neurotikus lesz, esetleg bolond. A megváltás nem az ember dolga.
A mi dolgunk, a munka mellett, vagy még talán ellenében is, leginkább az öröm. Nem a boldogság, az nem dolga, csak szerencséje lehet olykor a homo sapiensnek, hanem az öröm. Az a néhány perc, amikor rend van a világ egy jól körülhatárolható helyén.
Ez a rend, úgy képzelem, mind egy-egy taktus Isten monumentális zeneművében, ami műfaját tekintve talán szimfónia, talán nem. Nem is lényeges. Isten számára az öröm fontos, bánatból ugyanis túltengés van, az Úr pedig alapvetően nem siratóéneket gondolt szerezni, amikor megteremtette a világot. Akkor sem, ha sokan ezt hangoztatják.
Bár sok helye van a világnak, ahová szívesen elutaznék, (mostanában azon kapom magam, hogy még Japánba is, nocsak,) de az biztos, hogy Brazliába mindenképpen elmegyek egyszer. Egyrészt persze Donna Irma miatt, másrészt azért is, mert vannak olyan helyei a Földnek, ahol könnyebb örülni. Lénárd tényleg jó helyen volt.