A hetedik nap

Az időjárásból ítélve mintha nem is feltámadott volna az Úr, hanem aludni készülne. Zavaros a helyzet. Ma reggel újra elővettem a Zohárt, még nem igazából, de hamarosan megint olvasni szeretném. Szép kötet, jólesik végigsimítani rajta.
Amilyen bizarr, olyannyira igaz, hogy Bukowski megint megszerettette velem az olvasást. Na jó, ez nem így igaz, mert nem szerettem ki az olvasásból, egyszerűen csak kezdett kötelesség íze lenni a Merítés-díj miatt. És mivel annak idején pont ezért hagytam ott a magyar szakot, kicsit megijedtem, hátha most végképp elmegy a kedvem az olvasástól. Ha könyvekről van szó, nekem bizony terhes a kötelesség .
Hálás vagyok ennek a vén fószernek, Bukowskinak mármint, és nem feltétlenül azért, amit ír, hanem azért, ahogyan. Azt hiszem, költőnek messze jobb, mint prózaírónak, mégis megvan a soraiban az a könnyedség, az a szerző és szöveg közti őszinte viszony, ami felszabadító örömmel tölt el. Nincs a szöveg és az írója közt a kortárs magyar prózában számomra olyan sokszor megtapasztalt és fárasztó művi igazítás, keserves, csikorgó keresgélés. Nem kritikának szánom, mindenki úgy ír, ahogy jónak gondolja, csak hát ebből a szempontból nagyon hiányzik nekem Esterházy.
Az írás munka, tudom, sokszor nagyon nehéz munka, de én azt szeretném, hogy az olvasás legyen öröm. Nem szórakoztató irodalomról beszélek, hanem az igazi, jó regényekről. Nem szabadna elvenni az olvasótól az olvasás örömét, nem szabadna olvashatatlan mondatokkal kínozni.  Ezt most még akkor is igaznak érzem, ha nyilván mindenki másban lel örömet, és mindenkinek más-más mondatok tetszenek. A rossz mondatokat felesleges leírni.
Egyébként, hogy visszakapcsolódjak a feltámadáshoz, a világban is az öröm a legfontosabb: az isteni munka, küzdelem, megfeszítés után a feltámadás, az élet örök és visszavonhatatlan öröme. A hetedik napon lett teljes a világ, mondja a Zohár. A hetedik nap mi magunk vagyunk.