A hitről

Sok dolgom lett volna, mégsem sikerült kiugranom ma reggel az ágyból, a testem szünet üzemmódba kapcsolt, én meg hagytam, hadd heverjen lustán az ágyon, ideálisan már csak egy kedves szerető hiányzott, szóval amíg így hagytam végre, hogy csak úgy legyek, azon gondolkodtam, milyen jó, hogy a hit az nem valami ódon dolog, hogy nem pattogzik róla a festék, mint az egyházakról.
Szeretek hinni, talán ez az egy dolog töretlen az életemben, ez a gyengéd, ez a szeretetbe vetett hit. Persze elég sziruposan hangzik, pedig nem az, mert hiába egyszerű szeretni, közben mégsem az, mindig közdelem önmagunkkal. Küzdelem, hogy nem tévesszük el, ne tévesszük össze az önzéssel, a bizonytalansággal, a függéssel, az önmagunk elől való meneküléssel.
A hit nem pótlék, nem valami helyett áll, egyszerűen csak van. Olyan, mint az én és te viszonya. Szükségszerű, de nem szükségszerűen felismert. Valami ilyesmi.
Más nincs. Ma azt csinálom, hogy nem csinálok semmit. Vagyis csinálok, de úgy, hogy nem a tevékenységre, hanem a létre összpontosítok. Úgy csinálom a dolgokat, hogy maradjon bennem hely Istennek. Vagy a szeretetnek. Persze nem biztos, hogy sikerül. Sosem biztos semmi.