Rendezés

Azt álmodtam, hogy elutazom. Valami különös, álombéli (!) helyen éltem, nyüzsgő közösség volt, sok ember, mégsem szerettem ott lenni. Mintha rácsok nélküli fogság lett volna, megkötöttség, ahonnan nem lehetett csak úgy elutazni. Sok szervezés és titkolózás után lehetett csak útnak indulni, pontosabban lehetett volna, mégsem tudtam. Ültem egy fürdőszobában (?), a falban üvegtégla, átszűrődött rajta valami kékes fény, és azon gondolkodtam, mit vigyek magammal.
Az álmok persze csak álmok, nem kell különösebb fontosságot tulajdonítani nekik. A megfejtésük sem bonyolult általában, a mai álmomé sem az, mégis van ezekben a moziálmokban valami különösen szórakoztató. Arra gondolok, hogy bár nemigen van érzékem a mozgóképekhez, az álmaimat egészen változatos kameraállásokkal veszem. Nagytotál, közeli felvétel, külső és belső nézőpont. Az álmok látványa egészen lebilincselő tud lenni; a színek, az érzelmekkel együtt sodródó narrátor, az álmában is gondolkodó én, és egyáltalán az érzékek teljessége. Kár, hogy nem vagyok tehetséges rendező, kifejezetten jó, szinte Greenaway-i filmeket tudnék rendezni a saját álmaimból.
Hát igen a filmek... Szörnyű elmaradásaim vannak filmek tekintetében. Az utóbbi két év nem kedvezett a filmnézésnek, és hiába vágyakozom arra, hogy megint filmeket nézzek, alig-alig sikerül. Szomorú. Egy filmszerető ember filmiszonya. Csak remélni tudom, hogy egyszer elmúlik.
Más nincs. Vége a tavaszi szünetnek, lehet dolgozni.