Könyörületesség

Amikor elképzeltem a világot, jónak képzeltem. Napfényes kertnek, sötét tónak, végtelen, dongó, nyári mezőnek, lábujjak közt pergő homoknak. Azt képzeltem, nem lesz dolgom vele semmi, majd hanyatt fekve bámulom a magam teremtette eget - nézd, egy bohóc, nézd, egy szőke gyerek, hogy majd ezt mondom neked, ezt képzeltem, neked képzeltem, az embernek. Játékot gondoltam, könnyű labdát, nők nevetését, talán egy csókot is, de leginkább békét, délutáni, meleg aranycsendet a fák közé.
Rendet képzeltem, a magamét, a szeretet rendjét, egymáshoz simuló testeket, de nem ilyen lett.
Most itt állok, a teremtett világ szélén, és nem értek semmit. A mezőkről kikoptak a virágok, a tó szélére zöld nyálka nőtt, a nők könnycseppjei ezüst halpikkelyek, peregnek végig a falakon az üres percek, a vakolat alá penész költözött. A felhők unalmas szürkék, egy ideje nincs se sötét, se világos. Huzatos ajtóban állok, búcsúzkodom, elhagylak, mondom, drága teremtményeim, elhagylak titeket végleg, mert nem jó itt nekem, ne haragudjatok, régóta fáj a hátam, és egy ideje nevetni sem tudok.
Az otthonba költözöm, a vénséges, csalódott vének közé, valahova délre, és remélem, jut az isteneknek is abból az Alzheimerből. Odakint ülök a verandán, az üvegen átsüt a langyos, délutáni nap, a térdemen kockás takaró, made in heaven and hell, tiszta gyapjú, és nem emlékszem, milyennek képzeltem a világot. Azért te majd néha eljössz, Éva, megsimogatod a kezem, de nem mesélsz semmit arról, ami odakint van, mert a könyörületességet, ha másnak nem is, legalább neked megtanítottam.