Nyugalom

Kicsit idegesít ez a borongós, párás idő, tegnap a változó kor és az időjárás konstruktív együttműködésének hatására úgy éreztem, valami őserdei kalandtúrán vagyok. Lenne kicsit jobb lábam, tuti fűszoknyában járnék dolgozni, meg csupasz felsőtesttel. Kegyetlen a nyugati kultúra a magamfajta hormonvezérelt nőkkel.
A legjobb hír ebben a pillanatban az, hogy hamarosan elballagnak a végzősök, így kevesebb órám lesz. Tegnap, a sértett és meglepett tizenkettedikesek történetét hallgatva (néhányan őszintén meglepődtek, hogy nem, 1,52-re nem kapták meg a kettest mondjuk irodalomból) azon gondolkodtam, micsoda életképtelen egyedeket nevelünk mi néha. Nekem ugyan érettségi előtt hálistennek nem kellett egyest adnom senkinek, de szakképző évfolyamon kemény semmittevéssel azért majdnem sikerült egy-két fiatalnak kigolyóznia magát. Agyrém. Kíváncsi vagyok, ma hányan lesznek ott az órámon, mert azért egészen elképesztőnek tartom, hogy valaki két héttel a határidő után küldje el a beadandó munkáját, és még csak egy sort se mellékeljen hozzá a tanárnak.
Annak azért örülök, hogy ezt egy rövid bosszankodás után el tudtam engedi, mert azért egy ha egy huszonegy éves srácnak ez nem evidens, akkor túl sok dolgot én már nem tehetek azon kívül, hogy elmondom neki, mennyire nem tartom a dolgot tisztességesnek magammal szemben. Tényleg egész ügyesen sikerül egyelőre lazítanom, ami nem minden kollégámról mondható el, úgyhogy tegnap is negyed órát voltam kénytelen hallgatni a cellatársam sirámait arról, hogy jövőre nem lesz elég órája. Ez nyilván szamárság, és nyilván majd a fene megesz, hogy a következő másfél hónapban a sok kimenő csoportja miatt alig lesz órája, de azért végighallgattam. Viszont ha ma újrakezdi, akkor azért elmagyarázom neki, hogy van ebben jó is.
Más nincs. Aludni szeretnék, de ma éjjel megint nem nagyon sikerült se elaludni, se eleget aludni. A hétvégében bízom.