Satu

Nem tudom felidézni pontosan, mikor kezdődött, de azt hiszem, nagyjából három napja fáj a fejem. Volt már sok víz, sok alvás, fájdalomcsillapító, lazítás, sírás, de csak nagyon rövid időre hagyja abba. Mintha egy erős acélsatu két pofája közé lenne szorítva a halántékom (kis, kerek satuvégek, kényelmetlenül bevágnak a halántékba), aminek a karján a fáradhatatlan satufelelős minden félórában teker egyet. Összeérnek-e a satuvégek egyszer végre, és akkor jobb lesz-e, kérdezem magamtól, de nem tudom a választ. Ha leülök, az a baj, ha felállok, az. Feküdni is idegesítő. A fájdalomnál már csak a düh aggasztóbb.
Ha agyrákom van, ami nyilván persze nincs, de ha mégis, tuti nem fogok hősiesen fájdalmat viselni, inkább veszek egy csinos fegyvert és akkurátusan szétloccsantom a fejem. Kompaktálom a fájdalom és az idő összefüggését.
Az agyrák mellett persze az is felmerült bennem, hogy talán a hormonkészítmény okozza a fejfájást, vagy nem a készítmény, hanem a hormonvihar. Ebben az esetben persze az egész egy baromság, mert ha jól emlékszem, a hormonoknak összehangolni kellene a dolgokat, nem atomjaira zúzni az egész rendszert. Kellene nekem egy hormontanácsadó.
Más. Ma televíziót üzemeltünk be anyámnál Dével. Baszott nagy plazmatévé, kapta a nálamnál sokkalta kis ügyesebb unokatesóm pasijától, aki jól ment férjhez (mondjuk nem ment), és szép házuk van (mondjuk nem az övék, de ez is mindegy). Szóval míg Dé a csatornákat írta fel szép sorban, én meg vizet ittam, belefutottunk pár reklámba. Eleve nem láttam tévéadást több, mint két éve, úgyhogy talán nem is meglepő, de durván elszoktam a reklámoktól. Megijedtem, komolyan. Nem csak a sok bugyutaságtól, hanem attól a számomra tényleg nem létező világtól, amit láttam. Boldogan mosolygó nő epilál valami tök földöntúli, villódzó készülékkel, amitől 8 hétig garantáltan nem nő a szőre, aztán boldogan futkos a tengerparton. Nyár van. A gyerek is örül. Én ebből a reklámból a készüléket, meg a gyereket, sőt a nőt is értem, csak ez a nyaralás a tengerparton... Persze emlékszem még, hogy volt ilyen, ilyen fekvés a napon a homokban, de az több, mint tíz éve volt. És arra gondoltam, hogy én legalább még emlékszem, de mit mond ez a reklám az ország legalább hatvan százalékának, aki még sosem nyaralt homokos tengerparton, sőt sehol. (És persze villódzó epiláló gépet sem vesz, mert nem kell neki, ha nagyon úrinő akar lenni, ott a borotva, szóval az nem hiányzik).
Ebből az egészből nem azt akarom kihozni, hogy nekem szar, mert nem futja ezekre, hanem azt, hogy elképzelhetetlenül szétszakadt az ország, sőt gyanítom, hogy az egész világ is. Hogy teljesen irreális fogyasztási szokásokkal bírunk, elbaszunk egy csomó pénzt olyan dolgokra, amelyeknek semmi köze ahhoz, ami az élet: divatos cuccok, ájfón10, Leica kamerás nemtommilyen telefon (azért csorgott a nyálam, az is igaz), meg mit tudom én még mik, amiket kellő fantázia híján én már nyilván el sem tudok képzelni.
Megnéztem Leonardo DiCaprio dokumentumfilmjét a héten. Nem hiszem, hogy az emberiségnek egy fikarcnyi esélye van a fennmaradásra. Aki teheti, addig azért nézzen tévét. A szegények ámuljanak, a gazdagok meg... hát azt nem tudom. Mit lehet csinálni százmilliárd forinttal? Abból már tényleg tök sok epilálót lehetne venni, de még egy tucat tengerparton futó nőt is.