Útikalauz 1.0

Utazási üzemmódba kapcsoltam tehát, és másfél napnyi buszozás, vonatozás, metrózás, repkedés után tegnap este megérkeztem Rioja tartomány legfontosabb városába, ami még véletlenül és még nappali világosságban sem kelti fontos város benyomását, viszont inkább hasonlít egy nagyon álmos mezővárosra. Mondjuk azzal a különbséggel, hogy mezők nemigen, hegyek annál inkább vannak a környéken. (A reggeli séta közben egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy az utca végén hatalmas hegyek emelkednek.)
Út közben, a madridi pár órában, találkoztam egy nagyon régi barátnőmmel, és öt (hat?) év után újra volt időnk egy kicsit beszélgetni. Olyan furcsa érzés volt, mintha mi semmit sem változtunk volna az amerikai egyetemista formánkhoz képest, csak a világ száguldott volna el mellettünk.  A fényképek persze nem ezt mondják.
A város, ahol az intellektuális műhelymunka zajlik, nem bővelkedik turistalátványosságokban, vagyis nincs itt az égvilágon semmi. Spanyol léptékkel mérve persze; szóval egy féltucat katedrális, egy tucat szökőkút és grandiózus tér, meg vad, vulkanikus (?) hegyek az utcák végén.
Amúgy ez egy borvidék központja, szóval ha van valami, ami egy turistát érdekelhet, az az, amit tegnap este a magyar különítmény abszolvált is: a régi város kedves kis utcácskáinak vendéglátó egységeiben való borozás apró falatokkal kísérve. A tapas-t itt úgy hívják, pincho vagyis tüske, az elnevezés pedig talán arra utal, hogy fogpiszkálóval összetűzik azt a falat kaját, amit megeszel. Főleg valami szörnyen olajos cuccot. A tegnapi választékból nekem a grillezett paprika és a falat kenyérre tornyozott, istenien foghagymás, sült gombafejek ízlettek a legjobban.
Tegnap este csak vörösbort ittam, akkor úgy tűnt, nem sokat, de így visszagondolva, legalább négy-öt decit, amitől azért ma nagyon szomjas vagyok, de egyébként nem sok bajom lett, bár az is igaz, hogy a szállodánkhoz nagyon közeli, full autentik kocsmában, a CEU törvényről érkező hírek ellenére is mindenki nagyon vidám volt. Egyébként szinte csak helyiek által látogatott kis borozókban voltunk, turista nemigen van errefelé, magyarokat meg aztán depláne nem láttak erre szerintem még soha, vagy már elfelejtették, viszont az utolsó talponálló annyira antiturista egység volt (ott ittuk a kilépőt, ami nekem persze új szó volt), hogy el is határoztuk, oda még visszamegyünk. A tulaj is úgy is köszönt el, hogy viszlát holnap. Tudnak itt valamit.
A társaság egyébként jó, másmilyen emberek, mint akikkel általában időt töltök, de értelmesek, többnyire nyitottak, és fiatalságuk ellenére sem szörnyen fárasztóak fizikailag, viszont abszolút gyors reagálású hadtest, így amikor kiderült, hogy péntek estére elfelejtettek nekünk itt szállást foglalni, viszont megtelt a szálloda, foglaltak egy szobácskát Barcelonába, és megvették a vonatjegyet is. Hát így. (Mondjuk az persze kicsit vicces, hogy egy szobában alszom két sráccal, de majd igyekszem nem horkolni.)
Szóval eddig minden jó, és bár a nacionálék nem vegyülnek, a workshop alapvetően hasznos, a magyar társaság pedig érdekes emberekből áll. Egyedül talán a fotózási alkalmak szűkössége zavar, de hát tényleg nem turistának jöttem. Meg majd talán a délelőtt Barcelonában kárpótol.