A mi kedves és szeretett fesztiválunk

A tegnapi Ördögkatlan megnyitó előtt néhány barátunkkal arról beszélgettünk, milyen sok csalódás ért minket mostanában ebben az elüzletiesedő, lehúzó világban. Ők a Művészetek Völgye miatt borongtak, mi a Balaton-felvidéken minket ért élmények miatt.
Hála az égieknek, az Ördögkatlan szervezőinek, a faluközösségeknek és a fesztiválozóknak, a Katlan most is az, ami. A most már kilencedik éve megrendezett fesztivál saját bevallása szerint összművészeti, szerintem meg összemberségi. (Tudom, ilyen szó nincs.)
Annyi mindent szeretek ebben a fesztiválban, hogy nehéz kiragadni néhány fontos dolgot, de az biztos, hogy én mindig találok itt olyan programokat, amik nagyon az én ízlésemnek valók, mindig nagyon szeretem a Vylyan teraszán inni a rozé hosszúlépést és mindig nagyon szeretek ritkán látott barátokkal összefutni.
Ami a programot illeti, tegnap volt Wombo Orchestra, ma lesz Háy és Beck, meg Rájátszás, holnap 30Y, meg Esterházy Péterre emlékezünk, szombaton pedig Röhrig Gézával lesz egy beszélgetés. Meg még sok-sok jó dolog, amik hirtelen nem jutnak az eszembe, mert marhára koncentrálok, hogy ezeket el ne felejtsem.
De tényleg nem csak a programok jók. Tegnap rekord oxitocin szintet produkált a szervezetem a sok ölelgetéstől. Lent vannak Gofriék, itt van a legkedvesebb skandináv krimi-rajongó hírszerkesztőm (ezt most biztos nem sikerült rendesen leírnom, majd lektoráljon valaki), valamint az egyik legjobb gyerekkori barátnőm Amszterdamból. De persze az igazi öröm az, hogy TSB-vel olyan szép és nyugodt harmóniában fesztiválozunk, ahogyan talán senki mással nem tudnék. Valahogy mindig ugyanaz érdekel minket, és eléggé ugyanazt is gondoljuk a programok színvonaláról. Na és persze ne felejtsük el a velünk fesztiválozó legkisebbet, mert nagyon jó érzés, hogy szeret velünk lenni.
Más nincs. Ma délelőtt Claire teraszán kávéztam. Volt ott egy gyógyító macska is. Klassz dolog a nyár. Ráérek élni.