Vándorlások

Ahogy megdicsértem a nyarat, úgy tűnt el. Most ősz van és hó és halál. Tudom, nem így van.
Álomkór van, nem ősz. Nyár végi fáradtság. Ahogy a kabócák északabbra költöztek, talán úgy költöztek át Európába a cecelegyek is, és velük jöttek az álmok a békés, öreg kontinensre, ideköltözött a lidércnyomásos por, az ablakréseken ellenállhatatlanul szivárgó, alvadt vér színű homok. Álommigráció.
Van Kun Árpád könyvében egy baobab fa, amire fejjel lefelé rákötözik az embereket. (Már ha jól emlékszem.) Így vagyok felkötözve én is, fejjel lefelé az álomfámra, hullik ki a zsebemből az élet, aprópénz, szemüveg, szertegurul a földön, a föld segítőkészen elfordul, minden elfolyik, eltűnik a dombok oldalán, én pedig üres zsákként maradok lógva, a messzi hegyek fölött gyülekező keselyűkre várok.
Messzi. Furcsa szó. Voltak családok, ahol a messzimamához lehetett elutazni nyáron. Nekem a közelmamák is messzi voltak, csak hozzájuk nem lehetett elutazni. Aki a közelben van, ahhoz nem utazik az ember.
Álmomban, ebben a migránsálomban, egy távoli városban voltam, hosszú csigalépcsőn ereszkedtem le az utcára, az aszfaltra hullott szemüvegem millió szilánkra törve csillogott a napfényben. Az álmok persze nem jelentenek semmit, kivéve talán, hogy álomban veszteség felett sírni nagy szerencsét jelent. Az ember kitalálja, mi mit jelentsen. Ebben a kitalálásban a legjobb.
Ha lehetne kérni, én vidámabb álmokat szeretnék majd; vándoroljon az öröm, hozzon színes kendőket magával, lassú, vigasztaló dobszót, szelet a hegyekről, függőágyat. Még sosem voltam Afrikában, álmomban legalább hadd legyek.