Augusztus lett

Lehetne ez valami lírai, sárguló kalászos, meg napfény ízű poszt ma reggel, vagy lehetne pánikba eső típusú, de nem. Az augusztus romantikáját pillanatnyilag nem érzem, és nem tudom, min múlik, hogy vajon az érdektelenség, a fásultság, vagy éppen a bölcsesség teszi, de az augusztus eleji kötelező tanárpánikot sem érzem. Hogy akkor most, amikor átlapozom a falinaptárat augusztusra, ideje végre szembe néznem a ténnyel, hogy mindjárt vége a vakációnak, és akkor ez szörnyű.
Persze szörnyű, de nem azért, amiért mások gondolják, vagyis nem azért mert lusta vagyok, nem szeretek dolgozni, el vagyok kényeztetve a sok szabadsággal, bezzeg a tisztességes melósnak csak akárhány napja van. Nem. Azért nehéz ez az egész, mert nyáron mindig rájövök, hogy van normális élet is, és én arról önként lemondok.
Nem csak arra gondolok, hogy a nem tanároknak ugyan kevesebb a szabijuk (nem mindig), de azt jórészt akkor veszik ki, amikor akarják (azt se mindig), például akkor is szabira mehetnek, ha szeptember tizedikén lesz tele a tökük mindennel, hanem arra, hogy amikor elkezdődik a tanév, én a testem minden normális biológiai és pszichológiai ritmusát semmibe véve dolgozom tíz hónapig. És hogy ez az önmagamon elkövetett erőszak egyre veszélyesebb.
Nem normális sokszor hat-hét tanórát lehúzni egymás után úgy, hogy az embernek se pisilni, se inni nincs ideje a szünetekben, hogy az érdemi közös munkáról, problémamegbeszélésről és egyéb dolgokról már ne is beszéljünk. Nem normális, hogy gyakran napi tíz órát dolgozom (sőt inkább tizenkettőt, mert muszáj), hogy péntekre biorobottá változom, és hogy alig van időm a saját gyerekeimre, a hobbijaim pedig maximum akkor férnek bele az életembe, ha nem alszom négy óránál többet.
Szóval hiába szeretek tanítani, meg hiába gondolom azt, hogy nem csinálom ezt rosszul, a legkisebb lelkifurdalás nélkül kész vagyok elhagyni ezt a pályát, mert egyszerűen túl régóta tanítok már, és ez most ebben az oktatási rendszerben egyszerűen túl veszélyes az egészségemre nézve.
Nyilván rossz ez így, az volna a normális, ha épeszű és egészséges idős tanárok is lennének, ha az a szakmai tudás és tapasztalat, amivel rendelkeznek, a diákok javát szolgálná, de ez most nincs így, mert ha valaki a mai közoktatási rendszerben még pályán van hatvan év felett, leginkább csak a centit vágja. Megértem őket, csak ez egy méltatlan helyzet, amibe én semmiképpen nem akarok belecsúszni. Kár, hogy nincs valami szakmám, amivel elhelyezkedhetnék, mint villanyszerelő, asztalos vagy vadakat terelő juhász.
Más. Holnaptól Ördögkatlan. Jó emberek, jó zene, szép táj. Tegnap már a falat fotóztam a napi fotóprojektre, szóval épp ideje kimenni a szabad levegőre.