Civilizáltan

Mindig újra kell kezdeni. Civilizáltan, mint a szív.
Hrabal könyve

Feküdtünk a fűben tegnap, vagyis a takarón, ami a fűben feküdt, és néztünk messzire, el, egészen a déli határig. Jó a rezgés itt, mondta a gitáros, olyan, mintha Ozorán lennék, mondta egy fiú, import mennyország, gondolták a kényszerszabdságolt angyalok a jéghideg rozéba bámulva.
Vannak mindenféle teraszok a földön, nem építészetileg mondom, hanem funkciójukat tekintve, ahonnan nem vágyik az  ember sehova, meg senkihez, csak feküdni akar, hallgatni a zenét, és olyasmire gondolni, aminek se jelentése, se jelentősége egyébként, például a bőrét simogató szélre, meg a falevelekre.
Így feküdtünk mi is tegnap, férfiakkal és nőkkel, gyerekekkel és öregekkel, akik angyalok lesznek majd egyszer nem is olyan sokára, és így gondoltunk együtt a semmire míg a Singas zenélt a Vylyan teraszon. Később, amikor odébb mászott a nap a takarókról, már nem a semmire gondoltunk, hanem inkább valamire, mondjuk arra, amiről Grecsó olvasott nekünk, Weisz Sárira meg Koós Jánosra, mi mind, pedig sokan voltak, akik se Weisz Sárit, se Koós Jánost nem ismerték soha. Nem volt baj.
Szép délután volt a tegnapi. Az ilyen délutánokban tényleg az a legszebb, hogy az ember arra gondol, amire akar. Vagy nem gondol semmire, csak gondolkodik. Mezítláb járnak a gondolatok, mint a gazdáik, egy kicsit megrészegülnek a bortól, a közeledő nyári estétől pedig megkönnyebbednek, súlyukat veszítik, pörögnek, mint a zsinórra függesztett kristályok az ablak előtt Nyugat-Virginiában.
Hogy mi a szeretet, meg mi a szó, ami a szeretetet jelöli, én ezen gondolkodtam. Önjelölt szavak. Az a szó, hogy szeretlek például annyi mindent jelent, de leginkább mégis a feltétel nélküli elfogadást. Hogy jó vagy úgy, ahogy vagy, mert az emberségedért és a jóságodért becsüllek.
Engem elvarázsolnak a férfiak. Erre gondoltam a templomkertben, míg egy nő azt olvasta, amit egy férfi írt nőként önmagáról. Persze a halottak másképp varázsolnak, mint az élők, nem érnek hozzám, nem simogatják meg a hátam. De a varázslat ugyanaz; élővé varázsolnak.
Azt hiszem, bizonyos szempontból minden író halott, még az élők is, és ezért kell a szövegeiket, már ha készen vannak, ha már teljesek, és persze ha jók, úgy felolvasni, mintha már nem élne a szerző. Kortárs holtak. Végtére is az olvasó is mindjárt halott.
Hallgattam a színésznőt a templomkertben, mondta, olvasta, engem meg terhes nővé varázsolt az író, a felesége lettem, gyűlöltem és kívántam, Bohumilnak hívtam, ott ült velem szemben a konyhában, és kétségbeesetten azt várta tőlem, amit én tőle.
Amikor a szöveg végére ért, a felolvasó odasétált a templom oldalához, mert ott olyan sötét volt, amilyen sötétet csak a teremtés előtt látott ez a világ, lehajtotta a fejét és sírt. Az Úr elégedetten elmosolyodott, a tenyerébe gyűjtötte a könnycseppeket, és az írónak ajándékozta őket mind. Az író pedig, aki egyébként már valóban meghalt, szép sorban az ablaka elé lógatta őket. A gyenge reggeli napfényben majd, amikor megpördülnek a zsinóron, színes képeket varázsolnak a szemközti falra.