Commedia ungherese

A humor, mondják/mondjuk sokan, az élet fontos része, hiszen ha az ember nem tud nevetni, nem tudja az életet kívülről, tragikumától megszabadítva nézni, és rosszkedvének örök üveggömbjébe zárja magát, melyen az élet újabb és újabb fordulatai csak ráznak egyet. Azt hiszem, a humornak, a nevetésnek az elengedéshez, a terhektől való szabaduláshoz nagyon sok köze van. De...
Napokkal ezelőtt heves vitába bonyolódtunk innen sok-sok kilométerre egy társaságban. A vita középpontjában a vicc állt. Történt azon az estén, hogy az egyik norvég fiú megeresztett egy meglehetősen szexista megjegyzést az egyik lengyel lány nevével kapcsolatban. A lány vezetékneve szó szerint azt jelenti: engedelmes, szolgálatkész. Adele, aki szintén norvég és beceneve ellenére (csoportpoén) szintén férfi, nagyon felháborodott, de nem magán a viccen, hanem azon, hogy a lány ezen maga is nevetett.
Nem részletezem a vitát, pláne, hogy végeredményben sokra nem jutottunk, de mindenképpen érdekesnek tartom a jelenséget magát. Nincs azzal kapcsolatban semmiféle tudásom, hogy milyen a norvég humor, de azon gondolkodtam, és aztán arról is beszélgettem az egyik lengyel sráccal, hogy a társadalmi jelenségekkel, visszásságokkal kapcsolatos humor megítélése Kelet-Európában gyaníthatóan, Magyarországon pedig egészen biztosan sajátos dolog.
Nemhiába voltunk mi sokáig a legvidámabb barakk a szocialista táboron belül: mi szeretünk nevetni, szeretjük kinevetni magunkat, a helyzetünket, számunkra a nevetés szabadulás, hiszen ezt tanultuk sok évtizeden keresztül, ezt tanulták a szüleink, és ki tudja, hol, de mintha mindannyiunk DNS-ében ott bújna egy ici-pici kis Örkényi gén.
Ez önmagában persze nem baj, a humor erény, a nevetés fiatalít, oldja a stresszt ésatöbbi. Csakhogy. Valami nem tetszik nekem ebben az egészben. Úgy nem tetszik, ahogy Adele-nek sem tetszett, amikor a lány együtt nevetett a viccelődővel. Igen, én is nevetek a plakátkampány kigúnyolásán, a szellemes, ironikus posztokon, és nem szeretnék kizárólag búbánatos írásokat olvasni a jelenlegi helyzet reménytelenségéről, mert az is igaz, hogy a szörnyű tragédiák olvastán az emberben egyfajta önkéntelen védekező mechanizmus kapcsol be, amivel kizárja a rosszat, a szenvedést, menekülni kezd, és elzárja magát a külvilágtól.
A humornak, az iróniának igenis fontos szerepe van, de ha csak azért viccelődünk, mert nincs bátorságunk, vagy nincs törvény adta lehetőségünk és eszközünk, (ne adj isten, merszünk,) lázadni, ellentmondani, akkor az nem jó. A humor lassan az egyetlen dolog, amit nagy kegyesen megtűr a hatalom, mert tudja, kell egy szelep, amin keresztül a köz kieresztheti a felgyülemlett gőzt, és ettől kezdem úgy érezni, ez az engedélyezett  humor, szándéka ellenére is, az elnyomó tettestársává lesz. Nálunk a humor gyakran a tehetetlen, eszköztelen ember egyetlen lázadása, egyetlen túlélési stratégiája. És ez nagy baj. Ülünk a facebook előtt, adunk pénzt ellenplakátokra, sírva nevetünk a karikatúrákon. Csak tenni nem teszünk semmit.
Nem a nevetéssel van bajom, hanem azzal, ahogyan belemegyünk abba a játékba, hogy szabadság híján annak is örülünk, ha nevetni hagynak minket. És itt a hagynak szón van a hangsúly; az engedelmességen, a szolgálatkészségen. Miért hagyjuk, hogy hagyják? Miért hagyjuk, hogy a nevetés lehetősége is kegyként tudjon értelmeződni, miközben a szabadságjogok némán hullanak el egymás után. Nem tudom.
A hatalom pedig tudja, amit az előző autokratikus hatalmak is mind olyan jól tudtak: a magyar sírva vigad és nevetve sír, így hát hagy minket nevetni, és páholyból nézi végig a Commedia ungheresét, amit azért más kultúrákban inkább tragédiának hívnának.