Ártalom

Nem tudom, hova tűnt a tavaly nyári csendje. Olyan romantikusan békés emlékeim vannak az ittlakásról abból az időből, most meg... Légkalapács, kalapács, fúró, mentő, olykor egy helikopter. Mintha az apokalipszis tőszomszédságába költöztem volna.
Helló, jó napot, ezt a térszeletet itt most szétvernénk, ha nincs ellenére, hadd legyen helye belovagolni a négy lovasnak.
Fogadni mernék, hogy van olyan kínzás, amikor zajjal dolgoznak a kínzómesterek. (Van ilyen foglalkozás amúgy? OKJ mennyi? Vagy diplomás a kínzómester? Esetleg autodidakta? Olyan keveset tudunk a világról...)
Szóval zaj van, zajos hely lett ez itt, ami nagy kár, mert a zaj sokat árt az emberi pszichének. Ha már nagyon nem bírom, mint a ma reggeli falfúrót nyolckor, a liftben síró magyar vizslát, meg a valami szétverésének monoton, ritmusos dübögését, akkor a fülemre rakom a fejhallgatót, és Bachba menekülök.
Különben a városi életben nem csak a zaj ártalmas, hanem a fény is, a túl sok fény. A városban alig látni éjszaka a csillagokat, meg az álmokat. Én például rosszul alszom, és lehet, hogy ez is csak emiatt van, hiányzik a Tejút biztonságos derengése, a Sarkcsillag útmutatása, meg a Göncöl haladásba vetett hite. Le kellene néha kapcsolni a városokban a villanyt, el kellene csendesíteni az embereket. Páneurópai  fúrástilalom.
Nem a migránskérdés az aggasztó, hanem a túl sok hang és fény. Legyenek meditációs hétvégék, csendes napok, a páros napokon születettek csak minden második nap beszélhessenek. Az emberek egyszerűen túl sokat beszélnek. Én is. Túlbeszéljük ezt a világot sajnos.
Más nincs. Este vacsoracsata. Mondjuk az kivétel, azon muszáj beszélgetni. De flexelni tuti nem fogunk.