Emlékezet

Nem is tudom már, ki írta nekem nemrég, hogy addig kell az embernek dolgozni az emlékeivel, míg meg nem tanul a jelenben élni. (Lehet, hogy most nem pontosan idéztem, de azt remélem, a lényegre jól emlékszem.) Nem vagyok benne biztos, hogy ez valóban így működik. Azt hiszem, az embernek mindig dolga van az emlékezettel, akár egyéni, akár társadalmi-közösségi szinten. Aztán az, hogy ezzel hogyan birkózik meg, értve ez alatt leginkább a dolog módszertanát, az már más kérdés.
Valószínűleg az egyik legpusztítóbb dolog az emlékeket úgy eltemetni, hogy nem kezdtünk velük semmit. Másrészt viszont az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a múlt sötét bugyraiban barangolni sem a legjobb ötlet. Sőt.
Nyilván úgy van, hogy nincs egy igaz t, csak utak vannak, amiken el lehet indulni, és vagy eljut az ember valahová, vagy nem. Pontosítok. Vagy jut valamire vagy nem. Lehet, hogy nem az eredmény, hanem a folyamat a lényeg.
A kissé filozofikus bevezetés után megpróbálom röviden összefoglalni az elmúlt hetet, illetve az utazás részét, ami egyszerre volt fárasztó, barátkozós, nagy beszélgetésekkel teli és hasznos.
Amikor múlt héten kiértem a reptérre, még nem nagyon volt bármi fogalmam arról, milyen szeminárium lesz ez, kivéve az előfeltételezést, hogy jó, mert arra gondoltam, a Polin mégiscsak a kedvenc múzeumom, az épületbe pedig két éve menthetetlenül beleszerettem. A repülőn aztán rögtön lett egy barátom, akit ugyan addig sosem láttam, de tényleg a barátom lett. (Lásd még Cassandra Airlines.) A román srác, ha szakmailag (értsd oktatási programok) nem is egy géniusz, igazából tök jó ember, és valamiért végigatyáskodta felettem a szemináriumot. Érdekes, hogy ez amúgy idegesíteni szokott, de most valahogy nem zavart, hogy ilyen pragmatikus üzletember sztájlban nyomta végig a programot. (Milyen toleráns lettem.)
Az utazás két része elég élesen elkülönült egymástól. Az első napokat Varsóban töltöttük, a múzeum gyönyörű, a város kellemes és barátságos, a társaság, néhány futóbolondot kivéve, nagyon szimpatikus emberekből állt. Nagyjából két területet fedtek le a szervezők: múzeumok és oktatási szervezetek képviselői voltak jelen, akik programjaikban valahogyan, olykor nagyon felületesen, kapcsolódnak az európai zsidóság történetéhez, az emlékezetkultúrához stb.
Voltak jó prezentációk, jó programok, és két durván tragikus workshop. (Borzalmas drámajáték, illetve a kígyódomb.) Az utóbbiakat azonban senki sem bánta végül, mert valami különös mechanizmus folytán, vagy nem is különös mechanizmus folytán, a csoport innentől fogva összezárt, és (szinte) teljesen homogén entitásként működött. Az Úr útjai...
A varsói esték egy része tehát közös vacsorával és közös sörözéssel telt, aztán három nap után elutaztunk a világ végére. De erről majd a legközelebbi bejegyzésben.