Határok

Az utazások, bárhova is indulunk, végül mindig valamiféle határokon túl visznek minket. A határokon most nem feltétlenül földrajzi határokat értek, inkább a saját határainkat: bármerre utazunk, kimozdulunk a megszokottból, személyiségünk megnyílik, új dolgok befogadására leszünk képesek. Ez persze nem univerzális dolog; van, akinek a változáshoz nem kell fizikailag elmozdulnia onnan, ahol van, másokra az utazás sem hat semmiféle módon. Ilyen az ember, de azért mégis, úgy általában, ha elutazunk, gyakran más emberként térünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Talán ez az utazások legfontosabb feladata az életünkben. (Coehoi bevezetés vége.)
A varsói csoport mondjuk kétharmada kelt útra három nap után, hogy valami egészen különleges helyen töltse a szeminárium utolsó napjait. Sejny Lengyelország északkeleti felében, a litván határtól néhány kilométerre található. A rendszerváltozás után egy maroknyi értelmiségi költözött ide (alternatív színházi társulat voltak), hogy egyfajta kulturális missziót betöltve közösséget teremtsenek maguk körül. Beköltöztek a kisvárosba, felújítottak egy zsinagógát, és összegyűjtötték a helyi történeteket, melyeket aztán a gyerekekkel animációs filmekben, színházi előadásokban, képzőművészeti és zenei projektekben dolgoztak fel.  Krzysztof Czyzewski, a felesége Malgorzata és persze Bozena Szroeder egészen különleges dolgot teremtettek gyakorlatilag a semmiből.
De a kiránduláson nem kizárólag a Borderland Foundation munkája volt érdekes és tiszteletet parancsoló. Van Sejnytől nem messze egy Krasnogruda nevű hely, ahol gyerekként Czeslav Milosz töltötte a nyarakat nagynénjénél. A ház most az International Center of Dialogue nevet viseli, és a Milosz emlékkiállítás mellett amolyan modern, újraértelmezett agoraként funkcionál, teret adva mindenféle összművészeti projektnek.
Meggyőződésem, hogy elég sok olyan hely van a világon, ahol egyszerűen csak jó lenni. Hogy ez valami rezgés miatt volna, az is lehet, nem tudom, de Krasnogruda egész biztosan az a hely, ahol sok napig tudnék ülni a tornácon úgy, hogy ne hiányozzon az életemből semmi. Jó választás volt tehát ide elgondolni a közösségépítés helyszínét.
Nyilván maga Krasnogruda is, no meg a tény, hogy ott a határ mellett se térerő, se wifi nem nagyon volt, a mi kis csoportunkban is a közösség élményét teremtette meg. Ami Varsóban még csak kellemes szakmai ismeretség volt, az a világ végén barátság lett. A kollégákat olykor unja, vagy érdektelenül szemléli, a barátokat azonban hibáikkal, a miénktől akár jelentősen különböző nézetekkel együtt is elfogadja az ember. Valami ilyesmit éltünk meg, azt hiszem, amikor egymást hallgattuk esténként a szállás melletti fedett teraszon a tűz mellett. És hát igen, nem mondom, hogy mindenki mindenkivel egyetértett, de valahogy megszerettük egymást. És a szeretetbe belefért a norvég fiúk pucér fürdőzése, az olykor kissé sok sör és vodka, a hajnali háromkor vetett norvég tarot kártya, amiből nekem kellett volna kiolvasnom a kérdésre a választ, az egymás basztatása és szeretgetése, meg a sok nevetés.
Hogy látom-e ezeket az embereket újra, nem tudom, de hogy ez a maréknyi ember szívet melengetően összetartozik innentől fogva, az is biztos. És ami az út szakmai haszna mellett nagyszerű, az az, hogy egészen biztosan tudom, nem csak az itthoni barátaim közt, hanem más, a miénktől nagyon különböző országokban is gondolkodnak úgy a világról emberek, mint én. Csoda jó dolog okos és elkötelezett emberekkel együtt lenni. Lehet, hogy nem is akarok már máshogy dolgozni és élni.