Harcosok klubja

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen

Végül nem kérdeztem meg a nőket. Egyrészt nem úgy kanyarodott a beszélgetés, mert ilyenek a beszélgetések, mennek a maguk feje után, másrészt talán felesleges kérdés lett volna: mondtak volna valamit, amit éppen gondolnak, közben meg mind a harcban hisz, már olyan értelemben, hogy nem ismerik a megúszást az életben, a küzdést ismerik, a nem feladást.
Igaz, mind a négyen máshogy élünk, máshogyan látjuk a saját megküzdéseinket. Van, aki bölcsességgel, van, aki zennyugalommal, van, aki családi elíziummal a háttérben, én magam mindennek és mindenek híján csak pillanatokra leküzdhető nyugtalansággal a szívemben. Érdekes, a nyugalomért is mennyit kell küzdeni.
BH szokta mondani, mennyire jó volna, ha volna majd ideje elbúcsúzni az élettől, nem hirtelen kellene bevégezni a földi létet, én meg lassan kezdem érteni, mire gondol, bár önmagamnak nem sok esélyt adok ilyesmire.
Azt hiszem, apám harcos volt, bár erről, mint sok más fontos dolgokról, sem esett szó köztünk. Furcsa, hiszen annyira nem is volt fiatal, amikor meghalt, és én sem voltam már gyerek. Nem tudom, miért nem volt eszem erről megkérdezni soha. Ez lehet (legyen) tanulság minden szülőnek: időben elkezdeni a gyerekekkel fontos dolgokról beszélgetni, mert a végén majd csak a hülye porszívózásokat, a vasalódeszkát, meg a karácsony estéket hagyjuk örökül magunk után.
Sokféle harcos van persze, de van egy típus, aki egyedül van. Nem kedves számára a tömeg, nem hitszónok, nem hadvezér, nem aktivista, bár ha a körülmények kedvezőek, könnyen lelkesít másokat. A harcos csak harcol, számára ez adja az élet értelmét, és ha meg is pihen egy-egy napra egy kedves kertben, egy hűvös teraszon, egy barát, egy társ mellett, a jóleső nyugalom átmeneti. Tulajdona nincs, emléke annál több.
Napsütötte délutánokon abban reménykedik, hogy nem dicső harcban, nem szelíd kötélen. Aztán általában mégis. Hát így.